Most van egy érdekes észrevételem, amit egy 6-7 évvel ezelőtti román óra alapozott meg. Azt mondta tollba B., hogy "vanitas vanitatum, omnia vanitas" vagyis "deşertăciunea deşertăciunilor, totul este deşertăciune". Ehhez nem kell hatalmas román szókincs, hogy megértsük, mit beszél: a hiábavalóság hiábavalósága, minden hiábavaló.
Ezt így le is nyeltem és minőségi termőföldre találva ki is csírázott bennem ez az okos mag és napról napra hatalmasabbra nőtte magát, mígnem megérett és készen állt, élményektől fosztó, destruktív belső nihilnek lenni. Mindmáig semmi problémám nem volt az ötlettel, hogy a nihil igenis létezik (ha latin szólás van erről, léteznie kell), viszont ha az angol megfelelője a vanitas-nak a vanity, ami kurvára a hiúságról beszélünk és fel sem merül a céltalanság gondolata, nem igaz? Egy 4 szavas latin mondás gyakorlatilag szétválasztja a keletet a nyugattól, keletre küldi a nihilstákat, nyugatra a narcisszistákat.
Itt van pl. ez a dán fickó: Søren Kierkegaard, akinek fogalmam sincs, hogy olvassam a nevét, de az biztos, hogy ő volt azon ötletek gazdája, amely a "korai" nihilizmushoz vezetett. Vagyis Kierkegaard teljesen átérezte a latin mondást, csakhogy a vanitas dán megfelelője a hiúság(ez és csak ez), tehát a hiábavalóság hiábavalóságát a hiúságok hiúságának fordíthatta. Ez annyit jelent a nihilisták kigondolóinak nyelvére fordítva, hogy ez az örök igazságba foglalt életérzés nem a céltalanság, hanem a hiúság. Talán nem is létezett a ma ismert nihilizmus ezen emberek fejében. Ők teljesen másra gondoltak, amikor arról beszéltek omnia vanitatum, de a nyelvi akadályok teljesen átértelmezték ezt az izmust(is).
Amit le tudok szűrni következtetésként ebből az az egészből: a román irodalom tanítása liciben nem teljesen vanitas.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése