Egyik levelet a másik után olvasom. Már négyszer hívtak ma is, hogy szükségük lenne rám, meg hogy akkora hírük van, hogy sajtórobbantást rendezünk pénteken. Nem érdekel. Pedig ez a munkád, könyörgöm, térj magadhoz, légy eszednél! Tizenöt év kulimunka után felemelkedtél te is a csúszómászók közül, valami lekötött, érdekelt és híressé tett, ne fordíts hátat neki! Igazad van, nemes önérzet! A munkámért mindent. Elvégre is én vagyok a főszerkesztő, a mozgatórugója és főcsapágya ennek a nyamvadt újságnak. Nélkülem nem működik odabent semmi, leállnak, megbénulnak. Mi történne ezzel a világgal, ha az atyaisten magukra hagyná ezt a degenerált emberi fajt?
Útnak indulok hát. Szét sem merek nézni a lakásomban indulás előtt, akkora kukaparádét rendeztem az elmúlt napokban. Két szoba-konyha az egész, szóval nem tudom, hogy voltam képes ekkora katasztrófát létrehozni ezen a kis helyen. A bejárati ajtót nem lehet kinyitni, eltorlaszolják a földre dobált kabátok és sáros cipők. Még a vizes-latyakos nadrágom is ott a földön, amit a minap szívattam tele folyóvízzel. A bejáratnál jobbra fordulva, a rövid kis folyosón szanaszét régi fotók hevernek: egyik éjszakai nosztalgiám termékei, amikor az előszobában cigarettáztam. A szobákban soha nem cigarettázom: ez a főszabály itthon, viszont annyira megundorított a konyhából áradó szemétszag, hogy muszáj volt kijönnöm. Meglepő, de a szemét tényleg kimászik a konyhából, ha eleget hagyod, hogy érjen. Ahogy a konyhából kilépünk, már ha van fizikai mód rá - most épp nincs, és tovább haladunk az előszobán szembetaláljuk magunkat a szálba hasadt kanapéval, ami már, meg kell hagyni öregecske volt, és pont alattam ütött az órája. Szóval a kanapé eléggé gátolja a közlekedést, lévén, hogy megpróbáltam újraéleszteni és ez a folyamat az egész nappalim területét igényelte. A nappaliból belátni a fürdőbe: beleejtettem két törülközőt a kádba, majd benne hagytam, hadd ázzanak, rájuk fér egy kis mosás. A fürdő előtt balra a hálószobám, de erről jobb nem beszélni, már-már organikus a tartalma. Kinézek az ablakon, mielőtt az ajtón kilépnék: semmi kellemes, viszonylag szegény környék, bár látni lehet a Notre Dame-ot.
Bezárom az ajtót, a kulcs kettőt fordul a zárban. Egy emelettel alább visszafordulok: biztos, hogy bezártam. Visszacammogok. Persze, hogy bezártam és egyébként is, ha valakinek kirabolna, észre sem venném a hatalmas rendetlenség miatt.
Az szerkesztőségre érve kiderül, hogy egy bulvár hír miatt rángattak ma ide, egy pletyka, szóbeszéd, folklór miatt, amiről idő közben beigazolódott, hogy rohadtul nem igaz. Ide süllyedtünk, a mindenit neki. Hát ez volt a város, sőt az egész régió legnevesebb napilapja, most meg pletykákkal akarunk sajtót robbantani. Hát eszeteknél vagytok? Bár nincs is amiért hőbörögjek, hisz engem is egyik lesifotós ismerősöm juttatott a jelenlegi pozíciómba(bár ő még mindig nem tud róla, de ez lényegtelen).Ami fontos, hogy nem adhatom a nevem ehhez a szeméthez, amit ezek az alulképzett újságírók produkálnak. Természetesen, mivel nincs hírünk, holnapra egy oldal üres lesz a reggeli újságokban. Inkompetens barmok! Menjetek jegyszedőknek vagy traktoristáknak, mosott agyú békák!
Erre a felháborodásra ráittam egy irtózatosan rossz kávét, közben a tizennegyedik emeletről bámultam ezt a liliputi várost, ahol mindenki holnap egy patyolatfehér papírköteget fog bámulni, a reggeli cigarettáját szívva. És a kis robotok, a pixel-emberkék észre sem veszik, mit tartanak kezükben. Teleírták, vagy fehéren maradt, mit számít? A gesztus a lényeg, ahogyan a kezünkbe tartjuk a saját újságunkat, és a saját kis kávénkból rövideket szürcsölünk közben, a saját csészécskénket a fülétől, kizárólag a hüvelyk- és a mutatóujj csippentőfogásával emelve ajkunkhoz. Olyan ez a város, mint egy ötszázezer darabos puzzle. Egyszer kirakta valaki és azóta semmi nem változott. Annyira megszokott és rutinszerű itt minden. Miért vagyok még mindig itt?
Amikor csak mélázok változtathatatlan vagy metafizikai ürességekről, a legjobb dolgok cikkannak a fejemen keresztül, mint például a mostani is. Megvan a cikk, gyerekek, megvan a cikk! És vigyorgok nekik, mint egy fakutya és mutogatom nekik a kopott üveget, amit a táskámba raktam, hogy legyen olvasnivalóm, míg buszozok. Néznek jobbról is, balról is, még normális a főszerkesztő úr? Reagál rendesen? Reagál hát, az anyátok istenit, hát itt a cikk ezeken a papírokon. Nyomás a tördelőbe!
A levelet együtt olvastuk fel Paullal, az egyetlen hozzám közeli munkatársammal, figyelmesen, szinte szótagolva:
"Nem bántam én, hogy nem válaszoltál. Naponként visszakaptam magamból egy-egy nálad felejtett darabkát. Ijesztő kimondani tudom, de mintha egy betegség lettél volna, egy kór, függőségi állapot.
Még mindig titokban folyt a találka. Ha ismerősökkel találkoztunk az utcán, azt játszottuk, idegenek vagyunk és elkerültük egymást az utcán. Valószínűleg meggyőzhettem volna anyámat arról, hogy jó fiú az én Arthurom, de így még izgalmasabb volt a játék. Leveleket küldtünk egymásnak, emlékszel? Rajzokat, verseket, dalokat komponáltunk a mérhetetlen szerelmünkről és az égbekiáltó tragédiáról, ami szétválaszt minket, ójaj. Hősszerelmesek voltunk és mártírok, de valahányszor találkoztunk, alig vártam, hogy hazaérjek és egy újabb levélben leírjam, mennyire kedvellek. Számomra valahogy nem működött a valóság. Veled nem.
Másodszor Újesztendő hajnalán találkoztunk. Engem anyám elcipelt a városból az úgynevezett családi barátainkhoz. Nekem ezek az emberek nem a barátaim, mondtam, de anyám csak erősködött és annyira túlgiccsezte ezt a kis látogatást, hogy világossá vált a szándéka: mindegy hova, csak el innen ebből a városból, ahol úri fiúk szédítik a munkásosztály leányait. Anyám aggodalma azonban nem gátolt meg engem abban, hogy ne hívjalak fel másnap hajnalban és közöljem veled, hogy megszöktem barátaink házából, érkezem, az állomáson várj meg.
Egy takaros kis házikóban laktak barátaink: Lucy és Ilain. Anyám a főzőiskolából ismerte őket és vele egyidős asszonyok voltak ezek ketten, mégis együtt laktak és se férjük, se gyerekeik nem voltak. Mintha az egész társadalomtól elzárták volna magukat kissé, folyton csak a kotyvasztásról meg a házba történtekről meséltek. Számomra látogatásunk egyetlen örömét az, egyik napról a másikra lehulló hó jelentette. Mintha az egész udvart fénylő és makulátlan gondolatokkal fedték volna be. Lucyék szántója, mert volt nekik egy kevéske a kert végében, maga volt a sivatag, minden dűnéivel és ingerlő formájával együtt. Ez az, olykor pille, olykor tökéletes mértani alakzat, ami így egymásra hull itt Európában, a lelkem mélyéig le tud nyűgözni. Hogy lehet valami ennyire egyszerű és fenséges egyazon nemben? Kiszaladtam az udvarra, zabáltam a havat, forgolódtam, magamhoz öleltem:ez, kérem szépen, csoda a javából. Aztán kisétáltunk a falucska határába Lucystől, Ilainestől. Erdők merevedtek az ég fele Elzász fehéren hagyott hasáról és egyéb domború formáiról. A Nap egy vörös pontként pislákolt a horizont felett. A pusztában álltunk, a három asszony, akik még mindig a főzőcskéjüket osztották, és én. Amíg ők nem figyeltek, én voltam a birodalom úrnője, az egyetlen, aki kimagaslott a hófehérségből egy bordó dzsekiben, és enyém volt minden. Amikor az esti harang megkondult a nyugatról feketéllő faluból, a Nap abban a pillanatban a föld alá zuhant s a szívem két öblös félbe hasadt. Kielégülve bódorogtunk hazafele.(És még mindig, még mindig a pácolás és panírozás trükkjei, ezek nem unják meg, a mindenit!)
Másnap hajnalban, mikor még mindenki dörmögött álmában, összekaptam a cókmókjaim, átmásztam a két és fél méteres kerten, leseperve fenekemmel a ráhullott havat és kiszaladtam a buszállomásra. Vártam. Egy órát. Szempukkasztó fagyban, egy harisnyában és sötétben. Milyen várható volt, hogy nem fog jönni, hogy már elment, az orrom előtt ment el, a piszok, de észre sem vettem, annyira el szerettem volna érni. A rohadt életbe. Bemásztam a kertbe. Be én az ablakon is, mivel kiszökésemkor kívülről zártam be a házikó ajtaját, a kulcsot meg behajítottam az ablakon. Csontvelőmig vacogtam, szinte kötelező volt forró vízzel lezuhanyoznom. Felöltöztem nagyjából. A második zoknim ráncigálásába belealudtam, és így kaptak meg anyámék egy székben reggel tízkor. Nagyot sikítottam, mikor szembekukucskáltak velem: jól vagy, leánykám? Jól! Hamar összekaptam magam és a lehető legtermészetesebben kimentem a buszállomásra. Nem jöttek utánam. Valahogy, öt órai késéssel megérkeztem hozzád. Akkora sapka volt rajtad, mint egy krumplizsák. Ott, azon az állomáson jól éreztem magam. Melengetett, hogy itt vagy, hogy itt vagyok, bár lehet csak a csínytevés élvezete öntötte el testem. Felvittél a lakásotokra. Ez már nem volt közel a Le Grüberhez és kissé szegény negyednek tűnt, de látszott a Notre Dame az ablakodból és mámorító illata volt mindennek."
- Te nem vagy eszednél! Ezt akarod publikálni? Ez egy napló vagy miazisten, ki tudja ki írta, még fel is jelenthet, ha már a moralitásod nem visz rá, hogy ne tedd közzé, hát a szerzői jogra gondolj legalább.
- Paul, Paul, nyugi! Ez egy szaftos sztori, de ugyanakkor ez már irodalom. Indíthatunk, mondjuk holnaptól egy novellaciklust. Mit szólsz? És minden pénteken megjelenik a következő. Annyi levél van nálam, hogy három évig is elélünk belőle, nem kell többet ezekre a bugyutákra hagyatkozzunk.
- Szörnyen önző vagy, barátom. Ebben az ügyben nem foglak támogatni.
- Remek! Csinálj, mit akarsz. Remélem megtalálod a lelki nyugalmad azok körében, akik ellenem oktattak. Szervusz! Schwarzt! Itt van a cikk a negyedik oldalra. Írd be, tördeld, holnapra a lapban akarom látni!
csütörtök
Harmadik palack
Nehezen érkeznek a hajnalok. Lábaikra üllőt erősítek éjjeli görcseimmel, azt hiszem. Mintha minden szószilánk egy cérnaszál lenne, ami gomolyagba tekeredve estére az alhasamba ágyazza magát. Éjszaka meg centinként felgurul a torkomba. Egész álló nap ott lüktet és szorít, nem tudok a dolgaimra figyelni. Dolog? Már nincs dolgom, csak kötelességem és így érdemtelen vagyok a főszerkesztői címre. Nem vagyok én író, csak olvasó. "Hogy hazudtál, te buta, emlékszel még? Olyan műízű szókölteményeket használtál, azt sem tudtam, meghatódjak vagy kiröhögjelek." Volt értelme? "Mi értelme volt? Anélkül is, a merész mesék nélkül is, jobban mondva azok nélkül sokkal inkább szerettelek volna. Nem azért amivé alakítod magad, hanem azért ami te magad vagy. De így, hogy szerepekben éltél, nem tudtam megállapítani kivel állok szemben. Kár érted. Kár értem is. Merthogy esős napokon még mindig érzem az illatod, Artúr. Látom a mozdulatot, ahogyan a vászonba csavart parfümös üvegcsét becsúsztatod a táskádba. Ilyen apróságokból állsz össze Artúrnak lenni."
Kihúzom a kacatos fiókot: benne van eddigi életem. Az illatokra bízom az emlékeimet már kisgyerek korom óta. Megtartok mindent, ami az életem egy-egy csodaidőszakára emlékeztet: szappandarabkák, üres illatszeres üvegek, habfürdős flakonok, csupa lelketlen memoir. Előkeresem a vászonbevonatosat. Beleszagolok. Ennél mélyebb, bensőségesebb megemlékezést még a kokárdás felvonulásokon sem ejtenek meg. Egyedül vagyok. Én vagyok életem főszereplője és nem tudok magam fölé emelkedni. Senkinek nem hagytam meg a bankkártya számomat, a temetésem lefolyását. Senkivel nem néztem végig, hogyan pirkad, hogyan fordulunk a golyóbissal mozdulatlanul, mert lényegesebbnek tartottam, hogy pihenten kezdjem a reggelt. Végül is az én reggelem, hadd határozzak én a milyenségéről.
"Csak vigyázva fogtam a kezed: féltem, hogy elporlad ujjaim között. Féltem, hogy nem beszélek elég szépen hozzád, inkább hallgattam. Te nem. Te meséltél. Be nem állt a szád. És mit tudtam meg rólad a monológjaidon keresztül? Azt, hogy sokat beszélsz.
Te voltál saját forgatókönyved főszereplője, tehát minden, amit te tettél vagy gondoltál, az általad követendő példakép cselekedeteit és eszmejárását is jelentette. Nem tanultál senkitől, nem vigasztalódtál senki vállán, nem tudtad, mit jelent szeretni. Szeretni interesz, mondogattad a hülye szóvicced, elég szánalmas, hogy ez tény is volt a szóviccessége mellett.
Grüberéknél megnőtt a forgalom, amióta anyám a főzőiskolában tanult módszerekkel fűszerezett. Találkozókat, megbeszéléseket rendeztek, hírességek kavargatták a marcipános kávéjukat az orrunk előtt. Amikor először megláttam Marcel Marceau-t egy zöld tea mellett ücsörögni, a mennyországban éreztem magam. Talán , mert olyan öregnek tűnt, hogy ilyenekkel a Földön még nem találkoztam. És a tekintete. Fáradt, mégis tiszta. Amikor szembenéztem vele, belém nyílalt, hogy ez az ember nem szórakoztatni akar bennünket, nézőket, ez megtisztítani szeretne. Így teltek hát a napok és hetek. Egyik fontos ember a másik kezébe adta a kilincset és mi vigadtunk, mert ha Grüberéknek jól ment, mi is gondtalanul élhettünk.
Rólad azonban nem feledkeztem meg. Ott feküdtél a bal vállamon, mozdulatlanul, ahogy utoljára a kórházi ágyon láttalak, és míg egész testemmel dolgoztam, folyamatosan figyeltem, hogy a bal vállam vonala vízszintes maradjon, nehogy leess.
Már két hónap is eltelt így: jobb oldalam leterhelve, balomon Artúr, amikor egy téli estén, pont Karácsony előtt, betoppantál. Én épp egy neves vendégen kellett volna nem végigöntsem rémületemben a bouillon-t. Nagyot ordított a vendég, lemocskosnégerezett, a sajtó képviselői, akik a hírességekkel együtt váltak törzsvendégekké, felfedték magukat és a másnapi újságok egyebet sem emlegettek, csak ezt a kis elszólást és a rasszizmust. Mit mondhatnék, engem különösebben nem érdekelt, mert te odamentél a pultnál fojtva káromkodó Grüberhez és megkérdezted, hogy melyikünk Abigél. Figyejje fíjjam, kit fogok kipennderítteni az annyával együtt azon az ajtónn, ahol bejött. Na az lesz az Abigél, hogy a kurvannyát az ügyetlen fejinek!
Szégyenemben azt sem tudtam, hova bújjak. Kiszaladtam én magamtól, nem kellett engem kipenderíteni. Szikkadt hideg volt, még nem esett egy pille hó sem és meg másfél órán keresztül vacogtam az épület mögötti faládikákon. Aztán kijött anyám, rám nézett azzal a mord, utálatos tekintettel, amivel nevelni szokott s intett, hogy bejöhetek, az úriember távozott. Bementünk hát. Anyám arra az asztalra mutatott, ahol egykor még Artúr üldögélt és félszájjal odalökte: meh, ezt neked hagyta a tulok. Sárga papír, négybe hajtva, a szalvétatartóba csúsztatva. Rajta egy vers: nekem szól, belehalok.
Másnap ismét eljött. Ezúttal fel voltam készülve. Bevettem egy relamint, hogy idegességemben ne tördeljem a kezeim, mert úri hölgyeknél ez illetlenség, kissé pironkodva fogadtam, bár legszívesebben a nyakába borultam volna és nyálba áztattam volna drága kezeit. Beszéltünk pár szót. Állította, hogy nagyon is ismer engem, hogy tudja ki vagyok, csak a hecc kedvéért kérdezett rá, hadd szúrja a főnököm oldalát a kíváncsiság, hogy ki lehet az én udvarlóm. Egy szót sem hittem ebből. Aztán karon fogott és mikor senki nem figyelt, kisétáltunk a munkahelyemről.
Hideg volt. Ezt csak onnan tudom, hogy a cipőm nehezen hajlott a fagyástól. Rajtam nem fogott sem hideg, sem átok. Csak vezettél, körbe a városon, hidakon át, fényes szállodák halljába, parkokon. Későre járt már, éjfél is elmúlhatott már, amikor megállapodtunk egy éjszakai mulatóhelyen. Forralt bort rendeltünk, nevettünk és további romantikusan naiv események sorozata következett. Emlékszel, mennyi lilasággal telemondtad a fejem? A barátaidról, rokonaidról, barátaid rokonairól, szokásaidról, kedvenceidről. Úgy beszéltél, mintha egy órád lenne, hogy megismertesd magad velem és ha sikerül, megnyersz valami nagydíjat vagy nem visznek el katonának. Én persze hallgattam, mint a tuskó. Egy-egy elkezdett mondatomról neked mindig eszedbe jutott egy új történet, ami nyilván fantasztikusabb volt, mint a többi. De azért nem panaszkodtam, mert minden olyan volt, mint a filmekben. Iszogattunk, cigarettáztunk, ecsetelgetted, mennyire megmozgatott az üzenetem a füzetedben, hogy szerelem lett egy szóra, hogy ilyen még nem történt vele. De nem értél hozzám, emlékszel? Mintha a sok üres szó mögött irtóznál tőlem.
Miután visszajöttem a pisilésből és derűsen rágyújtottam egy újabb cigarettára szembenéztem anyámmal, aki a szembe lévő asztalnál ült, kardos tekintettel, felénk fordulva, bal kezével az állát támasztva. Tagjaimból kiment az erő. Mit keresel itt? Nem, itt én kérdezek és te felelsz, háládatlan kölyke. Nem megmondtam, hogy ezekkel a selyemingesekkel ne állj le? Nem értesz a szép szóból? Takarodás haza!
Én kitessékeltem anyámat az ajtón, érzékeltetve, hogy jövök utána, majd Artúrhoz fordultam bepirulva, földig alázva. Anyám, mondom. Azt hiszi, még kisgyerek vagyok, mondom. Most mihez kezdjek, mondom. Sírtam egy keveset, majd kimentem leellenőrizni, volt-e édesanyámnak annyi büszkesége, hogy hazamenjen nélkülem. Hát volt. Talán az utamat is kiadja. Csak a holnapi nap el ne jöjjön.
Te persze forgattad a szemeid, nem tudtál mit szólni az esethez. Még soha nem volt részed családi perpatvarokban meg dührohamos jelenetekben? Mit mondhatnék, boldogok a lelki szegények. Próbáltalak bevezetni az anyai ösztönök, gyermeki kötelesség és hisztérikus szeretetek világába, de mindhiába. Ez a kapu előtted zárva maradt. Az este további részében aztán visszafogtam magam, próbáltam nem gondolni a másnap reggelre. Nem bírtam tovább két óránál, olyan bűntudatom volt és frászom anyám haragjától, hogy feltártam a hazaindulás ötletét.
Vöröslő fények alatt sétáltunk végig. Sehol egy lélek: csak a miénk volt a város. Megálltál egy kirakat előtt én meg szembeálltam veled. Csókolóztunk. Nem akartuk abbahagyni, menet közben is, egészen a sarokig, ahol aztán elváltunk, csak csókolóztunk.
Otthon sokáig mostam az arcom. Anyám aludt már, hála Istennek, elringatta a tehetetlen düh. Ágyba bújtam és magamra néztem: tele voltam aggodalommal, kalandvággyal, de az a lágy érzés, ami eddig elpuhított belülről és Artúr, akit a bal vállam hajlatában őrizgettem, tovatűntek.
Hát boldogok a lelki szegények? Ha lenne rá bizonyítékom, hogy lelki szegény vagyok, kijelenteném: boldogok egy faszt!
Kihúzom a kacatos fiókot: benne van eddigi életem. Az illatokra bízom az emlékeimet már kisgyerek korom óta. Megtartok mindent, ami az életem egy-egy csodaidőszakára emlékeztet: szappandarabkák, üres illatszeres üvegek, habfürdős flakonok, csupa lelketlen memoir. Előkeresem a vászonbevonatosat. Beleszagolok. Ennél mélyebb, bensőségesebb megemlékezést még a kokárdás felvonulásokon sem ejtenek meg. Egyedül vagyok. Én vagyok életem főszereplője és nem tudok magam fölé emelkedni. Senkinek nem hagytam meg a bankkártya számomat, a temetésem lefolyását. Senkivel nem néztem végig, hogyan pirkad, hogyan fordulunk a golyóbissal mozdulatlanul, mert lényegesebbnek tartottam, hogy pihenten kezdjem a reggelt. Végül is az én reggelem, hadd határozzak én a milyenségéről.
"Csak vigyázva fogtam a kezed: féltem, hogy elporlad ujjaim között. Féltem, hogy nem beszélek elég szépen hozzád, inkább hallgattam. Te nem. Te meséltél. Be nem állt a szád. És mit tudtam meg rólad a monológjaidon keresztül? Azt, hogy sokat beszélsz.
Te voltál saját forgatókönyved főszereplője, tehát minden, amit te tettél vagy gondoltál, az általad követendő példakép cselekedeteit és eszmejárását is jelentette. Nem tanultál senkitől, nem vigasztalódtál senki vállán, nem tudtad, mit jelent szeretni. Szeretni interesz, mondogattad a hülye szóvicced, elég szánalmas, hogy ez tény is volt a szóviccessége mellett.
Grüberéknél megnőtt a forgalom, amióta anyám a főzőiskolában tanult módszerekkel fűszerezett. Találkozókat, megbeszéléseket rendeztek, hírességek kavargatták a marcipános kávéjukat az orrunk előtt. Amikor először megláttam Marcel Marceau-t egy zöld tea mellett ücsörögni, a mennyországban éreztem magam. Talán , mert olyan öregnek tűnt, hogy ilyenekkel a Földön még nem találkoztam. És a tekintete. Fáradt, mégis tiszta. Amikor szembenéztem vele, belém nyílalt, hogy ez az ember nem szórakoztatni akar bennünket, nézőket, ez megtisztítani szeretne. Így teltek hát a napok és hetek. Egyik fontos ember a másik kezébe adta a kilincset és mi vigadtunk, mert ha Grüberéknek jól ment, mi is gondtalanul élhettünk.
Rólad azonban nem feledkeztem meg. Ott feküdtél a bal vállamon, mozdulatlanul, ahogy utoljára a kórházi ágyon láttalak, és míg egész testemmel dolgoztam, folyamatosan figyeltem, hogy a bal vállam vonala vízszintes maradjon, nehogy leess.
Már két hónap is eltelt így: jobb oldalam leterhelve, balomon Artúr, amikor egy téli estén, pont Karácsony előtt, betoppantál. Én épp egy neves vendégen kellett volna nem végigöntsem rémületemben a bouillon-t. Nagyot ordított a vendég, lemocskosnégerezett, a sajtó képviselői, akik a hírességekkel együtt váltak törzsvendégekké, felfedték magukat és a másnapi újságok egyebet sem emlegettek, csak ezt a kis elszólást és a rasszizmust. Mit mondhatnék, engem különösebben nem érdekelt, mert te odamentél a pultnál fojtva káromkodó Grüberhez és megkérdezted, hogy melyikünk Abigél. Figyejje fíjjam, kit fogok kipennderítteni az annyával együtt azon az ajtónn, ahol bejött. Na az lesz az Abigél, hogy a kurvannyát az ügyetlen fejinek!
Szégyenemben azt sem tudtam, hova bújjak. Kiszaladtam én magamtól, nem kellett engem kipenderíteni. Szikkadt hideg volt, még nem esett egy pille hó sem és meg másfél órán keresztül vacogtam az épület mögötti faládikákon. Aztán kijött anyám, rám nézett azzal a mord, utálatos tekintettel, amivel nevelni szokott s intett, hogy bejöhetek, az úriember távozott. Bementünk hát. Anyám arra az asztalra mutatott, ahol egykor még Artúr üldögélt és félszájjal odalökte: meh, ezt neked hagyta a tulok. Sárga papír, négybe hajtva, a szalvétatartóba csúsztatva. Rajta egy vers: nekem szól, belehalok.
Másnap ismét eljött. Ezúttal fel voltam készülve. Bevettem egy relamint, hogy idegességemben ne tördeljem a kezeim, mert úri hölgyeknél ez illetlenség, kissé pironkodva fogadtam, bár legszívesebben a nyakába borultam volna és nyálba áztattam volna drága kezeit. Beszéltünk pár szót. Állította, hogy nagyon is ismer engem, hogy tudja ki vagyok, csak a hecc kedvéért kérdezett rá, hadd szúrja a főnököm oldalát a kíváncsiság, hogy ki lehet az én udvarlóm. Egy szót sem hittem ebből. Aztán karon fogott és mikor senki nem figyelt, kisétáltunk a munkahelyemről.
Hideg volt. Ezt csak onnan tudom, hogy a cipőm nehezen hajlott a fagyástól. Rajtam nem fogott sem hideg, sem átok. Csak vezettél, körbe a városon, hidakon át, fényes szállodák halljába, parkokon. Későre járt már, éjfél is elmúlhatott már, amikor megállapodtunk egy éjszakai mulatóhelyen. Forralt bort rendeltünk, nevettünk és további romantikusan naiv események sorozata következett. Emlékszel, mennyi lilasággal telemondtad a fejem? A barátaidról, rokonaidról, barátaid rokonairól, szokásaidról, kedvenceidről. Úgy beszéltél, mintha egy órád lenne, hogy megismertesd magad velem és ha sikerül, megnyersz valami nagydíjat vagy nem visznek el katonának. Én persze hallgattam, mint a tuskó. Egy-egy elkezdett mondatomról neked mindig eszedbe jutott egy új történet, ami nyilván fantasztikusabb volt, mint a többi. De azért nem panaszkodtam, mert minden olyan volt, mint a filmekben. Iszogattunk, cigarettáztunk, ecsetelgetted, mennyire megmozgatott az üzenetem a füzetedben, hogy szerelem lett egy szóra, hogy ilyen még nem történt vele. De nem értél hozzám, emlékszel? Mintha a sok üres szó mögött irtóznál tőlem.
Miután visszajöttem a pisilésből és derűsen rágyújtottam egy újabb cigarettára szembenéztem anyámmal, aki a szembe lévő asztalnál ült, kardos tekintettel, felénk fordulva, bal kezével az állát támasztva. Tagjaimból kiment az erő. Mit keresel itt? Nem, itt én kérdezek és te felelsz, háládatlan kölyke. Nem megmondtam, hogy ezekkel a selyemingesekkel ne állj le? Nem értesz a szép szóból? Takarodás haza!
Én kitessékeltem anyámat az ajtón, érzékeltetve, hogy jövök utána, majd Artúrhoz fordultam bepirulva, földig alázva. Anyám, mondom. Azt hiszi, még kisgyerek vagyok, mondom. Most mihez kezdjek, mondom. Sírtam egy keveset, majd kimentem leellenőrizni, volt-e édesanyámnak annyi büszkesége, hogy hazamenjen nélkülem. Hát volt. Talán az utamat is kiadja. Csak a holnapi nap el ne jöjjön.
Te persze forgattad a szemeid, nem tudtál mit szólni az esethez. Még soha nem volt részed családi perpatvarokban meg dührohamos jelenetekben? Mit mondhatnék, boldogok a lelki szegények. Próbáltalak bevezetni az anyai ösztönök, gyermeki kötelesség és hisztérikus szeretetek világába, de mindhiába. Ez a kapu előtted zárva maradt. Az este további részében aztán visszafogtam magam, próbáltam nem gondolni a másnap reggelre. Nem bírtam tovább két óránál, olyan bűntudatom volt és frászom anyám haragjától, hogy feltártam a hazaindulás ötletét.
Vöröslő fények alatt sétáltunk végig. Sehol egy lélek: csak a miénk volt a város. Megálltál egy kirakat előtt én meg szembeálltam veled. Csókolóztunk. Nem akartuk abbahagyni, menet közben is, egészen a sarokig, ahol aztán elváltunk, csak csókolóztunk.
Otthon sokáig mostam az arcom. Anyám aludt már, hála Istennek, elringatta a tehetetlen düh. Ágyba bújtam és magamra néztem: tele voltam aggodalommal, kalandvággyal, de az a lágy érzés, ami eddig elpuhított belülről és Artúr, akit a bal vállam hajlatában őrizgettem, tovatűntek.
Hát boldogok a lelki szegények? Ha lenne rá bizonyítékom, hogy lelki szegény vagyok, kijelenteném: boldogok egy faszt!
kedd
Második palack
A Nappal kelek. Nyújtózás, alsónadrág, fogmosás és most már, amióta az az idétlen baleset történt, kézkrém: hajnali rituálé. Majd szegényes reggeli, kávé feketén, szemüveg, cigaretta, egy újabb papiros és zuhanás a tetőterasz hűvösébe. Friss vagyok - indulhat a nap.
"Egyre nehezebbek a reggelek. Nem bírom megszokni ezt a huzatos padlásszobát. Anyámmal ideutaztunk mamlaszul, mert ugye Franciaország "maga a mennyország". Szerencsétlen migrénes anyámnak egyéb sem hiányzott egy pocsék házasság és egy kopasztó válás után, mintsem idegen földre kerüljön, ide a nagyurak közé. Elzász különös régió, itt mindenki rendkívüli, tanult, pap vagy professzornövendék, festő vagy hőskölteményíró. Straßburg, az új otthonunk meg természetesen a zseniális elmék fészke, ahová a világ összes kosarából összeválogatták a legéletképesebb és legkiemelkedőbb csirkéket. Gondolom, ha majd felcseperednek ezen kivételesek és ínyenc kis jércék válnak belőlük, majd kivezetik a szűk látókörű embereket egy tágasabb, immúnisabb bolygóra. Egy ilyen semmirekellő parasztlánynak, mint én, semmi keresnivalója ebben az elit környezetben, ahol a németet francia sznobsággal, a franciát meg német darabossággal beszéli mindenki. Mégis ide vetődött anyám, és természetesen hozott magával engem is.
A Grüber konyhán mosogattam naphosszat. Olyan hetek is voltak, hogy csak a padlásszobában láttam édesanyámat, ahogy rongyként hull alá a fáradtságtól a kendertakaróval letakart dunyhára. Nekem első hetekben nem volt becsületes ágyam, anyám munkaadója nem számítva arra, hogy a gyermekét is magával cipeli Algériából az új szakácsnő, így hát egy forgácslemezen aludtam, amelyet hat befőttesüveg emelt a padló síkja fölé.
Nem bántam én a szegény sort, sosem panaszkodtam. Szerettem mosogatni, mert a kezem alatt tisztuló edény csillogása elégtétellel töltött el. Különböző módszereket próbáltam ki a hatékonyabb és kíméletesebb tisztításra. Butaság, nem igaz? Mégis szerettem a hófehér porcelánokat, az ezüstedényeket és a rozsdamentes acélból készült, vadonatúj lábasokat. Ezekbe a hatalmas lábasokba szinte derékig bele kellett hajolnom, hogy a feneküket kisúrolhassam, csillogásukban gyönyörködve meg sokszor megleshettem, mit csinál az úri fiú, aki naphosszat egy asztalka mellett ül a vendéglőben, cigarettázik és olvas. Már sznob, ilyen fiatalon, mondogatta anyám, és én kiéreztem a hangjából, hogy nem szabad az ilyenek közelébe mennem. Pedig mennyire tetszett nekem a lazán gombolt sötét ing, fekete cipője, a félvállra vetett táska (ilyet eddig csak nőkön láttam), de főleg a bőrszíjas óra és a gyűrűk hívták magukra figyelmem. Egy volt a hüvelykujján, egy meg mutatóujjon. Persze eszem ágába sem volt kimenni a káposztaszagú konyhából, mosogatóleves, logó trikóban és kezet szorítani egy elzászival.
Egy hónap után megtetszett Grübernének, hogy olyan derék munkát végzek és azt mondta az urának: Te Grüber! Ez a mulatt vajon jól mulat-tat? Höhö! Érted! Mulatt-mulattat. Mindegy, mától felszolgálsz aranyleánykám, világos! - jelentette ki végül felém fordulva. Kaptam hát a csini egyenruhácskát, a cipőcskéket, két órás leckét arról, hogyan kell egymás mögé tenni három púposra tömött lapostányért és eleresztettek, hadd botorkáljak a vendégek között. Egy hét otthoni gyakorlás után már minden simán ment. Ezt talán még jobban élveztem, mint a mosogatást. Nyájas voltam mindenkivel, udvarias és előzékeny. Nem zavartam társalgásokat, eldiskuráltam a magányosakkal. Ez az ideális a zagyva szerint: légy olyan, hogy hiányozzál, ha nem vagy ott, vagy valami ilyesmi. Na pont ilyen voltam.
Te még mindig nem mozdultál a bejárati ajtó melletti asztaltól. Bolond ez a legény, vagy mi a csuda, gondoltam. Persze mindig figyeltem, hogy ne én kelljen a lepedékes kávés csészét elhúzzam az orra elől (sznoboktól távol tartandó portéka voltam).
Egy őszi nap volt, emlékszel, amikor Grüberék asztalán felejtettél (vagy kész akarva hagytad ott?)egy bőrhuzatos füzetet. Az asztalhoz lopóztam, eléggé gyanút keltően szétnéztem, a tálcámat a bal karomra fektettem, majd egy gyors mozdulattal a füzetet a karom és a tálca közé csempésztem.
Otthon minden oldalát végigolvastam a füzetkének és próbáltam találgatni, kié lehet ez az írás. Elég gyermeteg volt ahhoz, hogy a te kisfiús írásod legyen, tartalmában azonban elég érettnek tűnt. Megfejtettem, hogy valamiféle versek voltak odafirkantva, szabályok és rímek nélkül. Nem konyítottam sokat az irodalomhoz így, tizenhét éves fejjel, pedig borzasztó nagy odaadással studíroztam irományaid. Mit mondhatnék, egész éjjel üldögéltem és olvasgattam.
Fura álmot láttam azalatt a sovány három óra alatt, amennyit aznap aludtam.Egy kútból bámultam ki, hátam mögött te, előttem meg a kútból kivezető mentőkötél. Közelítek a kötélhez: köddé válik. Megfordulok, te még mindig ugyanott állsz. Közelítek hozzád: köddé válsz. Megfordulok, ismét megjelenik a mentőkötél és ez körkörös ciklus folytatódott, amíg a vekker ki nem kiáltotta, hogy eleget aludtam.
Egész nap vártalak a füzetet szorongatva, hogy majd odaadom neked és elmondom minél fennköltebb hangnemben, hogy mi is a véleményem az olvasottakról, de aznap valamiért nem jöttél. Egész nap egyébre sem tudtam gondolni, csak, hogy rendben van-e a ruhám, a körmeim tiszták-e, mert ha váratlanul betoppantál volna, már késő lett volna körmöt suvikszolni meg hajat igazítani. De nem, semmi nem történt. Estére már kialakulófélbe volt a hisztériás feleség attitűdöm, és ha akkor belépsz, azon nyomban neked állok és kikaparom a szemed a tiszta körmeimmel. De nem jöttél.
Éjjeleken keresztül fogalmaztam, mit is mondjak majd neked a poétikádról, ami már nem is tűntek olyan kivételesnek, de okod adott arra, hogy fitogtassam tudásom és érzékeny lelkűségem előtted. Észrevétlenül teltek a napok, a hetek. Olykor azon kaptam magam, hogy a vendéglő közepén állok és úgy olvasom a füzetet, miközben az összes fogyasztó vendég rám szegezi tekintetét. Írni is pont ilyen észrevétlenül kezdtem el, mikor már a hajnal bepirította a város háztetőit. Csak szavakat írtam, majd mondatokká, végül rímekké kovácsoltam őket. Végső elégtételként pedig beírtam a bőrhuzatos utolsó oldalára a költeményem.
Utólag mindenről értesültem a televízióból:Kigyulladt három ház a Hallebardesben, többen is bent égtek. Egy túlélő számol be a rövidzárlat okozta katasztrófáról, már itt is van, nézzétek, hogy megégtek a kezei szegénynek, hogy hívnak, ide a mikrofonba mondd na, mi a neved? Artúr! A nevem Artúr! Leégtünk. Ennyi. Menjenek innen a picsába! Még csak egy pillanatra kedveském, mielőtt az elsősegélyesek ide furakodnak, mutasd ide a kamerába milyen csúnyán megégtél, gusztustalanok ezek a sebek, szinte a csontig le...
Atyaisten! És én itt hőbörgök a versekkel és hisztirohamokra készítem magam egy idegennel szemben, aki épp másodfokú égési sérüléseket szenvedett. Hülye-hülye! Ahogy lejárt a munkaidő, átsétáltam hát a Hallebardes utcába és megtudakoltam, melyik kórházban látják el a katasztrófa sebesültjeit. Felkerestem. Aludt. Olyan finom pizsamája volt, hogy mulatságra is túl előkelőnek találtam. Letettem a bőrhuzatos füzetet az éjjeli asztalára. Persze, hogy ne legyek elég misztikus, aláírtam az utolsó oldalt. A francba az önérzettel!"
Valóban, itt írja ezekkel a jobbra hajló, felelőtlen, mégis egyenletes betűkkel:
"Egyre nehezebbek a reggelek. Nem bírom megszokni ezt a huzatos padlásszobát. Anyámmal ideutaztunk mamlaszul, mert ugye Franciaország "maga a mennyország". Szerencsétlen migrénes anyámnak egyéb sem hiányzott egy pocsék házasság és egy kopasztó válás után, mintsem idegen földre kerüljön, ide a nagyurak közé. Elzász különös régió, itt mindenki rendkívüli, tanult, pap vagy professzornövendék, festő vagy hőskölteményíró. Straßburg, az új otthonunk meg természetesen a zseniális elmék fészke, ahová a világ összes kosarából összeválogatták a legéletképesebb és legkiemelkedőbb csirkéket. Gondolom, ha majd felcseperednek ezen kivételesek és ínyenc kis jércék válnak belőlük, majd kivezetik a szűk látókörű embereket egy tágasabb, immúnisabb bolygóra. Egy ilyen semmirekellő parasztlánynak, mint én, semmi keresnivalója ebben az elit környezetben, ahol a németet francia sznobsággal, a franciát meg német darabossággal beszéli mindenki. Mégis ide vetődött anyám, és természetesen hozott magával engem is.
A Grüber konyhán mosogattam naphosszat. Olyan hetek is voltak, hogy csak a padlásszobában láttam édesanyámat, ahogy rongyként hull alá a fáradtságtól a kendertakaróval letakart dunyhára. Nekem első hetekben nem volt becsületes ágyam, anyám munkaadója nem számítva arra, hogy a gyermekét is magával cipeli Algériából az új szakácsnő, így hát egy forgácslemezen aludtam, amelyet hat befőttesüveg emelt a padló síkja fölé.
Nem bántam én a szegény sort, sosem panaszkodtam. Szerettem mosogatni, mert a kezem alatt tisztuló edény csillogása elégtétellel töltött el. Különböző módszereket próbáltam ki a hatékonyabb és kíméletesebb tisztításra. Butaság, nem igaz? Mégis szerettem a hófehér porcelánokat, az ezüstedényeket és a rozsdamentes acélból készült, vadonatúj lábasokat. Ezekbe a hatalmas lábasokba szinte derékig bele kellett hajolnom, hogy a feneküket kisúrolhassam, csillogásukban gyönyörködve meg sokszor megleshettem, mit csinál az úri fiú, aki naphosszat egy asztalka mellett ül a vendéglőben, cigarettázik és olvas. Már sznob, ilyen fiatalon, mondogatta anyám, és én kiéreztem a hangjából, hogy nem szabad az ilyenek közelébe mennem. Pedig mennyire tetszett nekem a lazán gombolt sötét ing, fekete cipője, a félvállra vetett táska (ilyet eddig csak nőkön láttam), de főleg a bőrszíjas óra és a gyűrűk hívták magukra figyelmem. Egy volt a hüvelykujján, egy meg mutatóujjon. Persze eszem ágába sem volt kimenni a káposztaszagú konyhából, mosogatóleves, logó trikóban és kezet szorítani egy elzászival.
Egy hónap után megtetszett Grübernének, hogy olyan derék munkát végzek és azt mondta az urának: Te Grüber! Ez a mulatt vajon jól mulat-tat? Höhö! Érted! Mulatt-mulattat. Mindegy, mától felszolgálsz aranyleánykám, világos! - jelentette ki végül felém fordulva. Kaptam hát a csini egyenruhácskát, a cipőcskéket, két órás leckét arról, hogyan kell egymás mögé tenni három púposra tömött lapostányért és eleresztettek, hadd botorkáljak a vendégek között. Egy hét otthoni gyakorlás után már minden simán ment. Ezt talán még jobban élveztem, mint a mosogatást. Nyájas voltam mindenkivel, udvarias és előzékeny. Nem zavartam társalgásokat, eldiskuráltam a magányosakkal. Ez az ideális a zagyva szerint: légy olyan, hogy hiányozzál, ha nem vagy ott, vagy valami ilyesmi. Na pont ilyen voltam.
Te még mindig nem mozdultál a bejárati ajtó melletti asztaltól. Bolond ez a legény, vagy mi a csuda, gondoltam. Persze mindig figyeltem, hogy ne én kelljen a lepedékes kávés csészét elhúzzam az orra elől (sznoboktól távol tartandó portéka voltam).
Egy őszi nap volt, emlékszel, amikor Grüberék asztalán felejtettél (vagy kész akarva hagytad ott?)egy bőrhuzatos füzetet. Az asztalhoz lopóztam, eléggé gyanút keltően szétnéztem, a tálcámat a bal karomra fektettem, majd egy gyors mozdulattal a füzetet a karom és a tálca közé csempésztem.
Otthon minden oldalát végigolvastam a füzetkének és próbáltam találgatni, kié lehet ez az írás. Elég gyermeteg volt ahhoz, hogy a te kisfiús írásod legyen, tartalmában azonban elég érettnek tűnt. Megfejtettem, hogy valamiféle versek voltak odafirkantva, szabályok és rímek nélkül. Nem konyítottam sokat az irodalomhoz így, tizenhét éves fejjel, pedig borzasztó nagy odaadással studíroztam irományaid. Mit mondhatnék, egész éjjel üldögéltem és olvasgattam.
Fura álmot láttam azalatt a sovány három óra alatt, amennyit aznap aludtam.Egy kútból bámultam ki, hátam mögött te, előttem meg a kútból kivezető mentőkötél. Közelítek a kötélhez: köddé válik. Megfordulok, te még mindig ugyanott állsz. Közelítek hozzád: köddé válsz. Megfordulok, ismét megjelenik a mentőkötél és ez körkörös ciklus folytatódott, amíg a vekker ki nem kiáltotta, hogy eleget aludtam.
Egész nap vártalak a füzetet szorongatva, hogy majd odaadom neked és elmondom minél fennköltebb hangnemben, hogy mi is a véleményem az olvasottakról, de aznap valamiért nem jöttél. Egész nap egyébre sem tudtam gondolni, csak, hogy rendben van-e a ruhám, a körmeim tiszták-e, mert ha váratlanul betoppantál volna, már késő lett volna körmöt suvikszolni meg hajat igazítani. De nem, semmi nem történt. Estére már kialakulófélbe volt a hisztériás feleség attitűdöm, és ha akkor belépsz, azon nyomban neked állok és kikaparom a szemed a tiszta körmeimmel. De nem jöttél.
Éjjeleken keresztül fogalmaztam, mit is mondjak majd neked a poétikádról, ami már nem is tűntek olyan kivételesnek, de okod adott arra, hogy fitogtassam tudásom és érzékeny lelkűségem előtted. Észrevétlenül teltek a napok, a hetek. Olykor azon kaptam magam, hogy a vendéglő közepén állok és úgy olvasom a füzetet, miközben az összes fogyasztó vendég rám szegezi tekintetét. Írni is pont ilyen észrevétlenül kezdtem el, mikor már a hajnal bepirította a város háztetőit. Csak szavakat írtam, majd mondatokká, végül rímekké kovácsoltam őket. Végső elégtételként pedig beírtam a bőrhuzatos utolsó oldalára a költeményem.
Utólag mindenről értesültem a televízióból:Kigyulladt három ház a Hallebardesben, többen is bent égtek. Egy túlélő számol be a rövidzárlat okozta katasztrófáról, már itt is van, nézzétek, hogy megégtek a kezei szegénynek, hogy hívnak, ide a mikrofonba mondd na, mi a neved? Artúr! A nevem Artúr! Leégtünk. Ennyi. Menjenek innen a picsába! Még csak egy pillanatra kedveském, mielőtt az elsősegélyesek ide furakodnak, mutasd ide a kamerába milyen csúnyán megégtél, gusztustalanok ezek a sebek, szinte a csontig le...
Atyaisten! És én itt hőbörgök a versekkel és hisztirohamokra készítem magam egy idegennel szemben, aki épp másodfokú égési sérüléseket szenvedett. Hülye-hülye! Ahogy lejárt a munkaidő, átsétáltam hát a Hallebardes utcába és megtudakoltam, melyik kórházban látják el a katasztrófa sebesültjeit. Felkerestem. Aludt. Olyan finom pizsamája volt, hogy mulatságra is túl előkelőnek találtam. Letettem a bőrhuzatos füzetet az éjjeli asztalára. Persze, hogy ne legyek elég misztikus, aláírtam az utolsó oldalt. A francba az önérzettel!"
Valóban, itt írja ezekkel a jobbra hajló, felelőtlen, mégis egyenletes betűkkel:
Abigél (Restaurant Le Grüber).
Első palack
Térdig álltam a folyóban, nadrágom az ágyékomig feltűrve. Lábujjaimat összemorzsolta a folyómeder bizonytalan talaja. Kapáltam ki a vöröslő vízből az üvegeket, amelyek valóságos gátat formáltak. Hullámokat kavartam karjaimmal, hogy a palackok partra vetődjenek, taszigáltam, hasítottam a vizet, csontig beleizzadva az erőfeszítésbe.
Miután az utolsó palackot is a sárguló fövenyre dobtam, adtam egy ötvenest a szemközt érkező, üvöltöző ócskavasasnak - ő komótosan átpakolta bűzös szekere rozsdázó tartalmát a szekérderékba, helyet adva az én újonnan szerzett kacataimnak. Felrakodtunk a szekérre, néhány üveg sikoltva szilánkjaira csörrent. Felültem a bajszos mellé a kocsipadra, ketten noszogattunk egy félig döglött kancát és én már-már a bajszos vaskos karja alá bújtam, annyira átfáztam az esti fürdőzésemtől.
Még úgy lucskosan, dideregve kicuppantottam az egyik, találomra választott üveg dugóját. Puhát huppant a nedves szőnyegen. Éreztem magamon a folyó ürülékszagát.
"Parfümillat lepte az egész szobát. Mintha maga Coco Chanel lakosztályában páváskodnék. Meggyszínű tapéta padlótól mennyezetig: már ettől is bizseregtem. Kendők függtek a plafonról, az ágyon kupacban hevertek ruháid. Álldogáltam egy darabig a szoba közepén, mint egy nyájtól elkószált bárány, aztán lehetetlenségemben beültem a szekrénybe. Ha már az ágyon a ruhák ücsörögnek - gondoltam. Eközben a gyomromban pillangók hadai pusztultak el és születtek újjá. Tizedmagukkal. Hegyek nőttek és buktak alá idegeim verejtéktengerében. Szenvedtem. Érted vagy temiattad? Nem tudom, de fizikai kín volt ez, a javából. Te meg a világ legnagyobb higgadtságával betoppantál. Egyik kezedben egy Caffé á la Artúr, a másikban meg egy fénykép. Az egykori szerelmedről? Ezt most minek tolod az orrom alá, gondoltam, hogy véssem emlékezetembe: ő az akinek ki fogom tekerni a nyakát? Vagy elvárod, hogy lángoljon az arcom és beleremegjek abba,hogy mennyire más volt az egykorid hozzám képest?
Összeharaptam ajkaimat, semmit nem szóltam, csak vigyorogtam hülyén és átkoztalak a világ összes nyelvén. Te meg az előbbinél is hatalmasabb nyugodtsággal belökted az ajtót, elfordítottad a nyit-zárat rajta. Senki nincs itthon, sziszegted. Akkor miért suttogsz, te fasz, gondoltam és már-már kezdtem kellemetlenül érezni magam. Még egyszer tisztázzuk csak: mit keresek én itt egy ilyen fehérnek a szerelmi odvában? Mintha az utolsó használt zsebkendő is, amivel még egy órával ezelőtt az Egyetemes Gonosz Orrát törülgetted, téged szolgálni lenne hivatott. Az összes bútor mintha olyan formán lenne elrendezve, hogy a feng shui energiái a gyönyöreidet tetőzzék. Mi ez? Valami kéjbarlang, ahol mindennek meg van a saját szimbolikája? Az illatok, a zene(még ma sem tiszta számomra, honnan áradhatott, talán benne volt a falakban), a falról bámuló arcképek, a színek, könyvek, szédítő meleg, a levegőben terjengő langyos könnyedség mind-mind egy irányba mutattak: szeretkezz vele, te senki, szeretkezz ezzel az istennel, de most azonnal!
Mielőtt még teljesen elpuhultam volna a karjaid között, beugrott egy tekintet, egy kép. A régi szeretőd képe. Az a mosoly, ami könnyűszerrel értelmezhető kaján vigyorként is, nem törlődött lezárt szemhéjam vásznáról. Vigyorgott, majd életre kelt, és én csak bámultam a kettőtök csodaszép romance-ét, hogy hogyan csókol és hogyan csókolod, hogyan hullottak a selyempárnákra lenge ruhái, hogy locsogott ez a sárga lepedő a szerelem liternyi izzadtságától. Lüktetett a szoba, minden ízületében, te meg csak súroltad és simogattad és becézgetted a volt szeretődet. És nem csak őt. Százan, ezren feküdtek az ágyadon, pőrén, felhevült testtel. Asszonyok, kislányok pihegtek vonagló testtel,szajhák kéjelegtek, gén mutált nemi betegségeket ragasztva rád és egymásra, meg erre a szerencsétlen sápadt lepedőre. Mit vétett neked ez a lepedő? Miért műveled ezt vele?
Még szorítottalak egy pillanatig, karjaimmal görcse zárva tested, összeragadt szemekkel, aztán egyszerre kiböffentem, tehetetlenül, betegen zokogva, fuldokolva. Nem értetted, mi bajom, hogy miért tollak el magamtól minduntalan. Emlékszel, hogy rázott és cibált akkor a sírás? Az ágyad fölé hajolva ujjaim közé markoltam a lepedőt, a cinkos, sárga gyolcsot. Könnyben és nyálban ázott. Te meg csak tapicskoltál a nedves szőnyegen, teljesen elhűlve a váratlan jelenetemtől.
Ahogy becsaptam magam mögött bugyrod ajtaját, egy dolog teljesen világossá vált előttem: nem akarom tudni, ki vagy."
Miután az utolsó palackot is a sárguló fövenyre dobtam, adtam egy ötvenest a szemközt érkező, üvöltöző ócskavasasnak - ő komótosan átpakolta bűzös szekere rozsdázó tartalmát a szekérderékba, helyet adva az én újonnan szerzett kacataimnak. Felrakodtunk a szekérre, néhány üveg sikoltva szilánkjaira csörrent. Felültem a bajszos mellé a kocsipadra, ketten noszogattunk egy félig döglött kancát és én már-már a bajszos vaskos karja alá bújtam, annyira átfáztam az esti fürdőzésemtől.
Még úgy lucskosan, dideregve kicuppantottam az egyik, találomra választott üveg dugóját. Puhát huppant a nedves szőnyegen. Éreztem magamon a folyó ürülékszagát.
"Parfümillat lepte az egész szobát. Mintha maga Coco Chanel lakosztályában páváskodnék. Meggyszínű tapéta padlótól mennyezetig: már ettől is bizseregtem. Kendők függtek a plafonról, az ágyon kupacban hevertek ruháid. Álldogáltam egy darabig a szoba közepén, mint egy nyájtól elkószált bárány, aztán lehetetlenségemben beültem a szekrénybe. Ha már az ágyon a ruhák ücsörögnek - gondoltam. Eközben a gyomromban pillangók hadai pusztultak el és születtek újjá. Tizedmagukkal. Hegyek nőttek és buktak alá idegeim verejtéktengerében. Szenvedtem. Érted vagy temiattad? Nem tudom, de fizikai kín volt ez, a javából. Te meg a világ legnagyobb higgadtságával betoppantál. Egyik kezedben egy Caffé á la Artúr, a másikban meg egy fénykép. Az egykori szerelmedről? Ezt most minek tolod az orrom alá, gondoltam, hogy véssem emlékezetembe: ő az akinek ki fogom tekerni a nyakát? Vagy elvárod, hogy lángoljon az arcom és beleremegjek abba,hogy mennyire más volt az egykorid hozzám képest?
Összeharaptam ajkaimat, semmit nem szóltam, csak vigyorogtam hülyén és átkoztalak a világ összes nyelvén. Te meg az előbbinél is hatalmasabb nyugodtsággal belökted az ajtót, elfordítottad a nyit-zárat rajta. Senki nincs itthon, sziszegted. Akkor miért suttogsz, te fasz, gondoltam és már-már kezdtem kellemetlenül érezni magam. Még egyszer tisztázzuk csak: mit keresek én itt egy ilyen fehérnek a szerelmi odvában? Mintha az utolsó használt zsebkendő is, amivel még egy órával ezelőtt az Egyetemes Gonosz Orrát törülgetted, téged szolgálni lenne hivatott. Az összes bútor mintha olyan formán lenne elrendezve, hogy a feng shui energiái a gyönyöreidet tetőzzék. Mi ez? Valami kéjbarlang, ahol mindennek meg van a saját szimbolikája? Az illatok, a zene(még ma sem tiszta számomra, honnan áradhatott, talán benne volt a falakban), a falról bámuló arcképek, a színek, könyvek, szédítő meleg, a levegőben terjengő langyos könnyedség mind-mind egy irányba mutattak: szeretkezz vele, te senki, szeretkezz ezzel az istennel, de most azonnal!
Mielőtt még teljesen elpuhultam volna a karjaid között, beugrott egy tekintet, egy kép. A régi szeretőd képe. Az a mosoly, ami könnyűszerrel értelmezhető kaján vigyorként is, nem törlődött lezárt szemhéjam vásznáról. Vigyorgott, majd életre kelt, és én csak bámultam a kettőtök csodaszép romance-ét, hogy hogyan csókol és hogyan csókolod, hogyan hullottak a selyempárnákra lenge ruhái, hogy locsogott ez a sárga lepedő a szerelem liternyi izzadtságától. Lüktetett a szoba, minden ízületében, te meg csak súroltad és simogattad és becézgetted a volt szeretődet. És nem csak őt. Százan, ezren feküdtek az ágyadon, pőrén, felhevült testtel. Asszonyok, kislányok pihegtek vonagló testtel,szajhák kéjelegtek, gén mutált nemi betegségeket ragasztva rád és egymásra, meg erre a szerencsétlen sápadt lepedőre. Mit vétett neked ez a lepedő? Miért műveled ezt vele?
Még szorítottalak egy pillanatig, karjaimmal görcse zárva tested, összeragadt szemekkel, aztán egyszerre kiböffentem, tehetetlenül, betegen zokogva, fuldokolva. Nem értetted, mi bajom, hogy miért tollak el magamtól minduntalan. Emlékszel, hogy rázott és cibált akkor a sírás? Az ágyad fölé hajolva ujjaim közé markoltam a lepedőt, a cinkos, sárga gyolcsot. Könnyben és nyálban ázott. Te meg csak tapicskoltál a nedves szőnyegen, teljesen elhűlve a váratlan jelenetemtől.
Ahogy becsaptam magam mögött bugyrod ajtaját, egy dolog teljesen világossá vált előttem: nem akarom tudni, ki vagy."
vasárnap
Memoir
Esteledik. Lesétálok a folyóhoz. Csendes este: hallom a szívem. Aztán a vágyat hallom, amivel a folyóba fojtja tüzét a vöröslő ég. Egymásba hatolnak, összevegyülnek, temperák Isten palettáján. Belekalimpálok lábaimmal a folyó sodrásába, megtörve a szabályos, bár matematikailag leírhatatlan rezgéseket. A folyóba hatolok én is. Élvezem. Bal bokámnál tompa koppanást érzek: valami továbbsodródna. Nem hagyom, mindkét lábfejemet rágörbítem, kezeimmel hátratolom magam és kimászok a vízből, a kihalászott tárggyal a talpaim között.
Egyszerű üveg, parafadugóval légmentesre zárva, benne csigába tekert papír. Idemásolom a papír tartalmát:
"...emlékszel, Artúr, hogy nyalogattuk a mézvirágok cseppjeit lent a folyónál? Mekkora volt a Hold azokon a nyári estéken. Melegítetted a helyem az állomáson, míg a jegyeket vásároltam, még az ingedet is a fenekem alá tetted, nehogy felfázzam. Úgy öleltelek, mintha Isten ölelném, pedig csak te voltál. Aztán becsikordult a vonat. Emlékszel, ahogy végigcsattogtunk az országon, három-három ülésen végignyúlva, sötétben? A plafont bámulva is láttam, hogy merednek rám őzgida szemeid. Állítottad, hogy boldog vagy, pedig hohó, ki tudta akkor, hogy mit jelentenek a boldogságok? Forrásról meséltél, pillanatokról meg kundaliniről, egységről és természetről. Arról meséltél, hogyan élünk egymásban. Még ma is látom magam előtt a bal lapockád alatt az sebhelyet: arkhimédészi spirálnak nevezted.
Aztán haraptuk a levegőt, az ablakból kikandikálva tátott szájjal. Azóta is sokszor szembefordulok a légárral levegőt harapni, hadd teljen az ürült lelkem.
Meg azok az álmatlan éjszakát. Naponta cserélt ágyneműt anyám, olyan izzadtan álmodtalak. Rémálmaimból rendszerint felriasztott a bűntudat, mert nem rólad álmodtam, mertkét percig nem rád gondoltam. Emlékszel Artúr, mikor szólítottalak és két országon keresztül is belenyilaltál?
Ahogy leszálltunk a vonatról, beköszöntött az ősz. Hátat fordítottam neked. A steril szélmalmokat néztem. Tudtam, ha visszanézek még egyszer, tán örökre magammal rántalak a porba, a szálló cicák közé. Sivatagi nép a mienk, pragmatikus. Nem vagy közénk való.
Harapdáltad a feltűrt gallérod, Artúr, emlékszel? Oda rejtetted a búcsú unalmas közhelyeit. Csendben elváltunk: beleremegtem. Lesütött szemmel álldogáltam míg prüszkölve elrobogott a vonat, némaságot hagyva maga után. Olyan csend volt, olyan kegyetlen csend volt, mint a senki földjén. Akkor maradtam én egyedül, emlékszel, Artúr?”
Amint befejezem e sorok olvasását és a látóhatár fele emelem tekintetem, nap nyelve megcsillan és fénylő darabokra törik a folyóban bugyborékoló ezer meg ezer üvegen; formára és minőségre megegyeznek a kezemben lévővel, amit földre is ejtek ámulatomban. A gömbölyűre mosott köveken szilánkokra törik.
Egyszerű üveg, parafadugóval légmentesre zárva, benne csigába tekert papír. Idemásolom a papír tartalmát:
"...emlékszel, Artúr, hogy nyalogattuk a mézvirágok cseppjeit lent a folyónál? Mekkora volt a Hold azokon a nyári estéken. Melegítetted a helyem az állomáson, míg a jegyeket vásároltam, még az ingedet is a fenekem alá tetted, nehogy felfázzam. Úgy öleltelek, mintha Isten ölelném, pedig csak te voltál. Aztán becsikordult a vonat. Emlékszel, ahogy végigcsattogtunk az országon, három-három ülésen végignyúlva, sötétben? A plafont bámulva is láttam, hogy merednek rám őzgida szemeid. Állítottad, hogy boldog vagy, pedig hohó, ki tudta akkor, hogy mit jelentenek a boldogságok? Forrásról meséltél, pillanatokról meg kundaliniről, egységről és természetről. Arról meséltél, hogyan élünk egymásban. Még ma is látom magam előtt a bal lapockád alatt az sebhelyet: arkhimédészi spirálnak nevezted.
Aztán haraptuk a levegőt, az ablakból kikandikálva tátott szájjal. Azóta is sokszor szembefordulok a légárral levegőt harapni, hadd teljen az ürült lelkem.
Meg azok az álmatlan éjszakát. Naponta cserélt ágyneműt anyám, olyan izzadtan álmodtalak. Rémálmaimból rendszerint felriasztott a bűntudat, mert nem rólad álmodtam, mertkét percig nem rád gondoltam. Emlékszel Artúr, mikor szólítottalak és két országon keresztül is belenyilaltál?
Ahogy leszálltunk a vonatról, beköszöntött az ősz. Hátat fordítottam neked. A steril szélmalmokat néztem. Tudtam, ha visszanézek még egyszer, tán örökre magammal rántalak a porba, a szálló cicák közé. Sivatagi nép a mienk, pragmatikus. Nem vagy közénk való.
Harapdáltad a feltűrt gallérod, Artúr, emlékszel? Oda rejtetted a búcsú unalmas közhelyeit. Csendben elváltunk: beleremegtem. Lesütött szemmel álldogáltam míg prüszkölve elrobogott a vonat, némaságot hagyva maga után. Olyan csend volt, olyan kegyetlen csend volt, mint a senki földjén. Akkor maradtam én egyedül, emlékszel, Artúr?”
Amint befejezem e sorok olvasását és a látóhatár fele emelem tekintetem, nap nyelve megcsillan és fénylő darabokra törik a folyóban bugyborékoló ezer meg ezer üvegen; formára és minőségre megegyeznek a kezemben lévővel, amit földre is ejtek ámulatomban. A gömbölyűre mosott köveken szilánkokra törik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
