Húsz

Huszonegyről indul a visszaszámlálás. Ma a huszadikat fojtjuk bele egy ezüstkanál vízbe. Ahogy a homokpöttyök ímmel-ámmal legurulnak a szűk óranyakon, egyre közelebb kerülünk az egymástól távoli időkhöz. Zötyög a villamos, ringat mostanában. A posta mellett, az Eminescu térnél interbellum: század eleji házikó, tetőtér, élettér nélkül, feltöltve szeméttel. Ez is olyan ritka, a sznobéria és a kikalkulált mocsokban a lehetőség a visszavágásra, a bosszúra. Nem vagyok összefüggő, parkok suhannak a szemem előtt, hol totyogtunk vagy féltünk a lablóktól, vagy Scene from a memory-t énekeltünk, vagy a kiivott szemű napkelték, keresztülrohanások. Ülök egy padon a tavaly, Sartrét olvasom, kisgyerekek vihognak a kövön, vagy mérünk, nyugodtan, mert nincs mit vesztenünk, ha nem műveljük helyesen, majd ráhazudunk. A tavalyelőtt zuhanok le a fák közül a tó fele, nedves kerekeken és a nádasba romlok, várom, hogy megjelenjenek az első csillagok, rohanok a tevék mellett, vizsgáztatnak 2 perc múlva. Hat éve hólyagosra sül a vállam a napon, ordítok a parkon keresztül: 3 hétig mérünk, nem tudjuk mit és miért, előbb utóbb kiderül (pedig nem). Vagy ahogy a tóra szórja a napfényt keléskor, dagadt tekintetű villamoslakos gyönyörködtetésére.
A valós okozatok valós okokból nyílnak. Visszaszámlálunk és viszonylag magamra erőltetett nosztalgia párosul az igénnyel, hogy ne maradjak alul az elvárásaim(nk)hoz képest, hogy ne hagyjak meg nem ismert utcaköveket magam után, nem csak a magam, hanem az utcakövek egységéért és további, egészséges szellemi fejlődéséért. Tudom a hiányt, de nem érzem. Még minden itt a markomban...röhögjük magunkat, és mintha a víz is lassabban forrna a fazékban, mintha 15 perc alatt megtehetném az eddig 5O perces utakat. Ráncigálom az időt, minden irányba. Mihaszna fejetlenség ez is. Szalmáira hullott családi fészkek tövében sírdogálok álmomban, ébren semmi bajom, nem hiányoztok. Pedig ha belegondolok kiszakadt belső szerveimet is elhagyhatnám az északi pályaudvaron és ugyanez lenne az eredmény.
Már 2O.

Huszonegyről indul a visszaszámlálás

Az utolsó csepp gyomorkeserűt is kiköptem, persze nem azelőtt, hogy jól gargalizáltam volna vele, hogy utána is érezzem még a keserűséget a szám végében. És amint a keserűség mardosta a manduláim tövét benyitottam a szobába, és online újra szerelmes lettem abba a lányba, akibe havi rendszerességgel leszek online szerelmes. Egyszer talán feleségül veszem.

Addig is repeat-re állítom a számot, amit épp most hallgatok meg hatvanadszorra a mai nap. Hátradőlök és beveszek még egy magnéziumot. Érzem, hogy napról napra nyugodtabb leszek tőle. Már nem stresszelek a metróhuzattól, az emberek tekintetétől sem. A szociopata pillangó visszavedlik sima, szürke antiszociális féreggé.

Rég kacagtam ennyit mint az elmúlt két hétben. Tudom, van még két hét, amelyikben kacaghatok. Utána nem. És ahelyett, hogy ettől is gyomorfekélyem lenne, kihasználom minden percét, minden cseppjét, és röhögök mint egy fakutya.

"Háziállat lehetsz, ha rossz voltál gazdának"

Na de vissza a lányhoz. Tiszta posztmodern szerelem az egész, Facebook-on nézem néha a képeit. Aztán mindig eszembe jut Martha is, automatikusan, hisz a bűntudat túlzott mennyiségű gyomorsavat szabadít tátongó fekélyemre. Szépen elsétáltunk egymás mellett, mikor legutoljára találkoztunk. De már előtte is minden alkalommal. A posztmodern szerelmemmel minden alkalommal metszik pályáink egymást. Csak azért mert ez ugye posztmodern, nem-euklideszi geometria szerint történnek a dolgok. Sőt belé még akkor is szerelmes vagyok mikor valójában nem. Hiszen a szerelem hiánya maga a szerelem - mondja legalábbis a bandita-filozófus, miközben sörtől puffadozik és saját hugyába dől.

A titkárnőnk, Flori, is így vélekedik, drága fiam, mondja kezét a vállamra téve, valóság és illúzió között istenuccse nincs különbség. Tovább halad és csókokat dob felém a válla fölött visszatekintve. Egyébként ezt az utóbbi műveletet minden alkalommal végrehajtja, mikor elhaladunk egymást mellett, én nadrágban, ő kislányos loknis szoknyában.

"És csak azt kívánd meg, amit más is megkívánt"

Ezeket gondoltam vala miközben a ma estét is szétröhögtem. A ház lassan kiürül. Tizenkilenc lesz, vagy egy híján húsz. Huszonegyről indul a visszaszámlálás. Húsz, tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét...