ingerszegény

...és valóban lehet, hogy igazad van, és tényleg az a probléma, hogy szörnyen ingerszegény az élet. Valami mégis azt mondja, hogy ez nem az ok, hanem az okozat, s valami mélyebben rejlő féreg fogának rágása az, ami az egész idiótaságot okozza.

Mert nem fogható minden az ingerszegény környezetre, vagy ha látszólag igen is, az igazság darabkái nem állnak össze tökéletes rendszerré, s így a boldogság továbbra sem ér kartávolságba. A minap például (jó rég volt valójában) álmomban egy igen szimpatikus lányt láttam, és éber napjaimból kettőt azzal öltem el az eset után, hogy szerelmes voltam. Két napig szerelmes voltam az álmomban látott, nem létező személybe. Szerelmes, annak minden velejárójával, pillangókkal, vitézkötéssel stb-stb.

Utána heteken keresztül szurkoltam, hogy legyen még egy hasonló álmom, de semmi. Pedig milyen jó is lett volna. Mert minden patetizmusa (a szó angol értelmében: pathetic) ellenére kurvára élveztem azt a két napot. Felpezsdültem. Ingerszegénység, aszondod? Nem tudom.

Vagy amikor, például, belegabalyodok egy-egy amerikai sorozat bonyolult érzelmi szálaiba, és éjszakákon keresztül csak izzadtan hánykolódom az ágyban a főhős szenvedéseinek autentikus, hangsúlyozom, autentikus megélőjeként. Veled beszélgetve is alszom el, mert az elmúlt két éjszakát például ilyen álmatlanságban töltöttem el, és a főhős (jelen esetben Chuck a neve) emocionális helyzetének súlyosságát ítélve még így lesz ez néhány napig.

S ilyenkor érzek. Főként csak ilyenkor. Tudod milyen vagyok mikor kiégek agyilag, hosszan átdolgozott napok után. No, ezek az éjszakák után ilyen vagyok csak érzelmileg. Abszolút kifáradok, csak bámulok ki a fejemből a vajaskenyérre, a tévére vagy édesanyám arcára, ha esetenként bevitorlázik a perspektívámba. Hihetetlen, ugye?

Szerintem is, csak nekem már ez sok. A valóság valamiért mindig elkerül. S a fikció veszi át helyét. Ezért mondom én hogy nem ingerszegénység ez, hanem valami mély paradigmatikus probléma. De nem is értheted.