Fel sem tevődik a kérdés bennünk, hogy miért ülünk a sötétben, amikor akár a napfényben is fürödhetnénk. Jobb az aktuális és nem firtatja senki a lehetőségeket. Hogyan is mozdul ki bárki a saját kényelmes szférájából? Hogyan érkeztünk a mostani állapotunk küszöbére? Emlékszik valaki, hogy jó döntést hozott-e akkor, amikor a gyökereket kihúzta a komfortjából és letenni készült Péter Pán pizsamáját?
Állunk a betonon és esik. Senki nincs rajtunk kívül senki, kiürült a város, pedig a fű gondozott. Egy átlátszó üvegből isszuk a tüzes vizet és várunk, vajon mi fog történni, bekövetkezik-e az, amit még elképzelni sem tudtunk eddig. Laboratóriumi precizitással táncolunk vissza három-négy évet. Burjánzanak a letűnt flor de mallok Arthúr analfabéta tenyerében. Öregedünk. Bánt. Thrillerre táncol egy pantomimművész. Hajlongunk mellette, pedig már fáj a lábam a hosszú estétől, drunken lordok és elöregedett tatárok társaságában nem vettem észre, hogyan jött fel a nap. Láttam magam előtt, ahogy a moldvai a válla alá nyalábolta a sugarakat és csillogtatta a mesterséges tó vizében szembogarát. Párizs! Milyen természetesek voltunk annó.
Reggel még igazolni szerettük volna, hogy összetartozunk.
Éjjel van.
Senki nem tartozik sehová.
vasárnap
Értelmezés kérdése
Nincs füst. Bár jól állna ehhez a rezignált sanzonhoz, amire hajladozunk. Körbenézek egy összetapogatott borospoháron keresztül. Hajlamos vagyok megfeledkezni magamról, gondolatiságom csupasz mezejére csodavirágocskákat képzelni. Hajlongunk. Szila szendvicset majszol, terjed a kolbászszag. A fenti emeletről sűrű pelyhekben zuhog a tollú, belesétálunk tehát, megmártózunk a szabadság fikciójában. Harmadnapra valószínű elfelejtjük az egészet. Gyöngyöző italok támasztják gazdájukat a pultok könyöklőihez. Táskás szemű banda zajong, nem tudja miért. Tán üzenni szeretne valami hátsót, amiről még senki nem hallott. Nem üzen semmit. Csak zajong. Milyen jó is ez, gondolom. Többen leszünk, már nem lehet kényelmesen forgolódni, frappáns megjegyzéseket tenni mások kárára. Minden fotóba belefényképeznek minket is. Ha összeválogathatnánk ezeket a fotókat egy kisebb rövidfilmbe vágva őket, elemezni lehetne az emberi viselkedésformát különböző környezetekben. Lényegtelen. Azt hinnéd, eltérek a tárgytól, de lévén, hogy nincs tárgy, nem térek el tőle...mindinkább feléje haladok.
Más színhely. Nyulak rohannak a fejünk fölött. Állati sokan vannak. Hínárokról esszük a főtt tojásokat, savanyú szag van és mindenki eklektikus bénasággal rándítja végtagjait. Ez a nihil maga. Hallgatok. Senkivel nem érintkezni, csak a zenéért jöttél, és mert nem volt lehetőséged hazasétálni. És amigókkal kurjongatunk, képzelt franciául társalgunk möszjőkkel és úgy érezzük, ez is milyen jó. Csontjaim zörgő ritmusára csettintek, ó vén szutyok élet, hát mi a szándékod velünk, bekeseredett önutálókkal? SEMMI, HALADJ AZ ÁRRAL, BASZOTT! Jól van, ne haragudj! Te se haragudj és senki meg ne haragudjon rám.
Baglyok visítanak, pöttyök közül hörpintjük ki a kávét az egyedi bögréből. Hasít a szél odakint, tereli az olcó kínai nyilalló szagát. Hát nem megmondták neked, hogy felelj meg inkább mindenkinek, és ne légy link, elhagyatott, nempéldaértékű, erdőn mászkáló senkiházi szarember?! Szépen megmondták! De te nem hallgatsz senkire, és nem felelsz meg egyszerre mindennek és képes vagy napokat lopni. Ez vagy te!
Önmagam elvesztése talán nem lett volna olyan mély probléma, mint az, hogy lilára fagytak a kezeim. Aztán besétáltunk a Jégbüfébe melegedni (?). Lúdlábtortát haraptam és elégedetten bólogattam, milyen jó ez is. Nem is akarnék egyebet, egy darabig legalábbis, csak puffadni és sznobkodni, pálcával sétálni, parfümillatmintákkal telerakni zsebeim, vékony csigát kaparni a csokimázból csinos kis ezüstkanállal.
Más helyszín: az, ahol megkérdezzük egymástól, hogy mi a boldogság. Nem kapunk rá konkrét választ. Szerintem szubjektív és mint folyamatos élmény, nem létezik. Meleg van, kellemes és családias. Milyen jó ez is, mondom, és próbálok nem elszakadni a pillanatoktól és továbbsodródni a mai napba. Mert ma, ma már semmi nem jó! Ma az égföldvilágán semmi nem jó!
Más színhely. Nyulak rohannak a fejünk fölött. Állati sokan vannak. Hínárokról esszük a főtt tojásokat, savanyú szag van és mindenki eklektikus bénasággal rándítja végtagjait. Ez a nihil maga. Hallgatok. Senkivel nem érintkezni, csak a zenéért jöttél, és mert nem volt lehetőséged hazasétálni. És amigókkal kurjongatunk, képzelt franciául társalgunk möszjőkkel és úgy érezzük, ez is milyen jó. Csontjaim zörgő ritmusára csettintek, ó vén szutyok élet, hát mi a szándékod velünk, bekeseredett önutálókkal? SEMMI, HALADJ AZ ÁRRAL, BASZOTT! Jól van, ne haragudj! Te se haragudj és senki meg ne haragudjon rám.
Baglyok visítanak, pöttyök közül hörpintjük ki a kávét az egyedi bögréből. Hasít a szél odakint, tereli az olcó kínai nyilalló szagát. Hát nem megmondták neked, hogy felelj meg inkább mindenkinek, és ne légy link, elhagyatott, nempéldaértékű, erdőn mászkáló senkiházi szarember?! Szépen megmondták! De te nem hallgatsz senkire, és nem felelsz meg egyszerre mindennek és képes vagy napokat lopni. Ez vagy te!
Önmagam elvesztése talán nem lett volna olyan mély probléma, mint az, hogy lilára fagytak a kezeim. Aztán besétáltunk a Jégbüfébe melegedni (?). Lúdlábtortát haraptam és elégedetten bólogattam, milyen jó ez is. Nem is akarnék egyebet, egy darabig legalábbis, csak puffadni és sznobkodni, pálcával sétálni, parfümillatmintákkal telerakni zsebeim, vékony csigát kaparni a csokimázból csinos kis ezüstkanállal.
Más helyszín: az, ahol megkérdezzük egymástól, hogy mi a boldogság. Nem kapunk rá konkrét választ. Szerintem szubjektív és mint folyamatos élmény, nem létezik. Meleg van, kellemes és családias. Milyen jó ez is, mondom, és próbálok nem elszakadni a pillanatoktól és továbbsodródni a mai napba. Mert ma, ma már semmi nem jó! Ma az égföldvilágán semmi nem jó!
hétfő
A nemfelejtésről
Nem felejtettük a reggeli füstszagot vagy az inget élesre vasalni. Nem felejtettünk tükröket törülni alkoholos sprőd rongyokkal, berácsozott ablakon kifújni a dohánygőzt, befeküdni mások vetett ágyába, összekötni a kellemest a hasznossal. Ezeket nem felejtettük el. Bár tegnapelőtt elindult a kék virágos köntösében világgá a leány, elméje friss maradt és vájatokkal teli. Minden redőben hemzsegnek a szokások pondrói. Élve tartják. Megtörik a közönyt. Mert egyszerre csak bevillan, ahogyan cukros kólát emelek le a polcról egy második kerületi kisboltban, ahogy szembeszaladok a kedvessel, akit leszállni vélek az autóbuszról, kalapot emel rám egy úr: látja kisasszony, na ez a véletlen. Zsebre dugom a kezem hát, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint három-négy-huszonkét évvel ezelőtt és szembenézek az aktuális egy futópontossal: gyere világ, mutass valami olyant, amit még nem láttam.
És mutat. Rácsodálkozna egy-két kulyakfejű, mi, hogy ilyent, soha ám. Én nem. Játékra fogom, kihívások padjára forszírozom magam. Komolyan veszek mindent és mindenkit. Szándékot és szándéktalanságot. Tekintetek szótlan történetei csigáznak, pusztító kíváncsiság meg a mindenki életére való éhezés tekeri gyomrom. Naponta érzelmek zűrzavarát hozom magammal, az éj leple alatt, mint egyesek, mosom a naprakészen koszos lepedőelmém. Egy kevés rém, egy kevés nyugtató álomka. "Maradnál még melleimen, egyetlen jó gazduram, igazam van-e? Hajts vissza puhán nyakad az ölembe. Ne indulj, ne butáskodj, egy perc még nem a világ."- hazudja. Aztán ismét fény lesz és belekarikázok a káoszba, tanulmányozni a rendszerét. Néha beleszagolok a napba, főleg mikor alábukni látom a kék hegyek vállai mögé: állunk a teraszon, a népek háza egybe nyeli a tablettanapot. Bevillan egy-egy kép, nem érted? Nem felejtünk.
És mutat. Rácsodálkozna egy-két kulyakfejű, mi, hogy ilyent, soha ám. Én nem. Játékra fogom, kihívások padjára forszírozom magam. Komolyan veszek mindent és mindenkit. Szándékot és szándéktalanságot. Tekintetek szótlan történetei csigáznak, pusztító kíváncsiság meg a mindenki életére való éhezés tekeri gyomrom. Naponta érzelmek zűrzavarát hozom magammal, az éj leple alatt, mint egyesek, mosom a naprakészen koszos lepedőelmém. Egy kevés rém, egy kevés nyugtató álomka. "Maradnál még melleimen, egyetlen jó gazduram, igazam van-e? Hajts vissza puhán nyakad az ölembe. Ne indulj, ne butáskodj, egy perc még nem a világ."- hazudja. Aztán ismét fény lesz és belekarikázok a káoszba, tanulmányozni a rendszerét. Néha beleszagolok a napba, főleg mikor alábukni látom a kék hegyek vállai mögé: állunk a teraszon, a népek háza egybe nyeli a tablettanapot. Bevillan egy-egy kép, nem érted? Nem felejtünk.
szombat
ingerszegény
...és valóban lehet, hogy igazad van, és tényleg az a probléma, hogy szörnyen ingerszegény az élet. Valami mégis azt mondja, hogy ez nem az ok, hanem az okozat, s valami mélyebben rejlő féreg fogának rágása az, ami az egész idiótaságot okozza.
Mert nem fogható minden az ingerszegény környezetre, vagy ha látszólag igen is, az igazság darabkái nem állnak össze tökéletes rendszerré, s így a boldogság továbbra sem ér kartávolságba. A minap például (jó rég volt valójában) álmomban egy igen szimpatikus lányt láttam, és éber napjaimból kettőt azzal öltem el az eset után, hogy szerelmes voltam. Két napig szerelmes voltam az álmomban látott, nem létező személybe. Szerelmes, annak minden velejárójával, pillangókkal, vitézkötéssel stb-stb.
Utána heteken keresztül szurkoltam, hogy legyen még egy hasonló álmom, de semmi. Pedig milyen jó is lett volna. Mert minden patetizmusa (a szó angol értelmében: pathetic) ellenére kurvára élveztem azt a két napot. Felpezsdültem. Ingerszegénység, aszondod? Nem tudom.
Vagy amikor, például, belegabalyodok egy-egy amerikai sorozat bonyolult érzelmi szálaiba, és éjszakákon keresztül csak izzadtan hánykolódom az ágyban a főhős szenvedéseinek autentikus, hangsúlyozom, autentikus megélőjeként. Veled beszélgetve is alszom el, mert az elmúlt két éjszakát például ilyen álmatlanságban töltöttem el, és a főhős (jelen esetben Chuck a neve) emocionális helyzetének súlyosságát ítélve még így lesz ez néhány napig.
S ilyenkor érzek. Főként csak ilyenkor. Tudod milyen vagyok mikor kiégek agyilag, hosszan átdolgozott napok után. No, ezek az éjszakák után ilyen vagyok csak érzelmileg. Abszolút kifáradok, csak bámulok ki a fejemből a vajaskenyérre, a tévére vagy édesanyám arcára, ha esetenként bevitorlázik a perspektívámba. Hihetetlen, ugye?
Szerintem is, csak nekem már ez sok. A valóság valamiért mindig elkerül. S a fikció veszi át helyét. Ezért mondom én hogy nem ingerszegénység ez, hanem valami mély paradigmatikus probléma. De nem is értheted.
Mert nem fogható minden az ingerszegény környezetre, vagy ha látszólag igen is, az igazság darabkái nem állnak össze tökéletes rendszerré, s így a boldogság továbbra sem ér kartávolságba. A minap például (jó rég volt valójában) álmomban egy igen szimpatikus lányt láttam, és éber napjaimból kettőt azzal öltem el az eset után, hogy szerelmes voltam. Két napig szerelmes voltam az álmomban látott, nem létező személybe. Szerelmes, annak minden velejárójával, pillangókkal, vitézkötéssel stb-stb.
Utána heteken keresztül szurkoltam, hogy legyen még egy hasonló álmom, de semmi. Pedig milyen jó is lett volna. Mert minden patetizmusa (a szó angol értelmében: pathetic) ellenére kurvára élveztem azt a két napot. Felpezsdültem. Ingerszegénység, aszondod? Nem tudom.
Vagy amikor, például, belegabalyodok egy-egy amerikai sorozat bonyolult érzelmi szálaiba, és éjszakákon keresztül csak izzadtan hánykolódom az ágyban a főhős szenvedéseinek autentikus, hangsúlyozom, autentikus megélőjeként. Veled beszélgetve is alszom el, mert az elmúlt két éjszakát például ilyen álmatlanságban töltöttem el, és a főhős (jelen esetben Chuck a neve) emocionális helyzetének súlyosságát ítélve még így lesz ez néhány napig.
S ilyenkor érzek. Főként csak ilyenkor. Tudod milyen vagyok mikor kiégek agyilag, hosszan átdolgozott napok után. No, ezek az éjszakák után ilyen vagyok csak érzelmileg. Abszolút kifáradok, csak bámulok ki a fejemből a vajaskenyérre, a tévére vagy édesanyám arcára, ha esetenként bevitorlázik a perspektívámba. Hihetetlen, ugye?
Szerintem is, csak nekem már ez sok. A valóság valamiért mindig elkerül. S a fikció veszi át helyét. Ezért mondom én hogy nem ingerszegénység ez, hanem valami mély paradigmatikus probléma. De nem is értheted.
csütörtök
Ifjúsági 21 <> Lendületes 7+14?
Van valami ezekben a varázsszámokban. Ha visszalapoztok egy kicsit (nem fogtok, merthogy ti, mint olvasók valószínűleg önnön képzeletem szüleményei vagytok), láthatjátok első szóra fakadását ujjaimnak és azt is, hogyan szövök 21-es szám karcsú vállaira furfangos magyrázakókat. Mert ugye az öregasszony három fia egyenként 7 fejet a sárkányokról, ami huszonegy, stb. De milyen fenemód kicsinál a sors minket, azaz a saját kabátod ujjával, amibe már beletörölted az orrod, arcon üt, s azt mondja, igen? akkor most itt van neked a 7+14. És mindezek mellé az ifjúság egyenlő ugyebár a lendülettel s fordítva, szóval elméletileg semmi nem változott. Gyakorlatilag a távolság és az orientálási szög is megváltozott, és teljes csend honol mindenek fölött. Néha még egyáltalán eszetekbe jutunk vajon, vagy leköti a szabad gyököket a metróhuzat? Az osztódás folyamatában szerettem volna nem az első magára maradt atomka lenni...Persze ki beszél arról, hogy osztódunk, nem?
Varangyosak a nappalok, emlékeim ködösek az éjjelekről. Többnyire haszontalan az alvás és a többi önfenntartó vagy túlélési ösztön. Nincs miről beszélni, és akkor az önfenntartás teljes lényege elillan. Kifütyül az esti kémények lenge cirkálásával. Tél múlik...kristályok gördülnek szemeimből. Nem lettem itthonosabb.
Varangyosak a nappalok, emlékeim ködösek az éjjelekről. Többnyire haszontalan az alvás és a többi önfenntartó vagy túlélési ösztön. Nincs miről beszélni, és akkor az önfenntartás teljes lényege elillan. Kifütyül az esti kémények lenge cirkálásával. Tél múlik...kristályok gördülnek szemeimből. Nem lettem itthonosabb.
szombat
Húsz
Huszonegyről indul a visszaszámlálás. Ma a huszadikat fojtjuk bele egy ezüstkanál vízbe. Ahogy a homokpöttyök ímmel-ámmal legurulnak a szűk óranyakon, egyre közelebb kerülünk az egymástól távoli időkhöz. Zötyög a villamos, ringat mostanában. A posta mellett, az Eminescu térnél interbellum: század eleji házikó, tetőtér, élettér nélkül, feltöltve szeméttel. Ez is olyan ritka, a sznobéria és a kikalkulált mocsokban a lehetőség a visszavágásra, a bosszúra. Nem vagyok összefüggő, parkok suhannak a szemem előtt, hol totyogtunk vagy féltünk a lablóktól, vagy Scene from a memory-t énekeltünk, vagy a kiivott szemű napkelték, keresztülrohanások. Ülök egy padon a tavaly, Sartrét olvasom, kisgyerekek vihognak a kövön, vagy mérünk, nyugodtan, mert nincs mit vesztenünk, ha nem műveljük helyesen, majd ráhazudunk. A tavalyelőtt zuhanok le a fák közül a tó fele, nedves kerekeken és a nádasba romlok, várom, hogy megjelenjenek az első csillagok, rohanok a tevék mellett, vizsgáztatnak 2 perc múlva. Hat éve hólyagosra sül a vállam a napon, ordítok a parkon keresztül: 3 hétig mérünk, nem tudjuk mit és miért, előbb utóbb kiderül (pedig nem). Vagy ahogy a tóra szórja a napfényt keléskor, dagadt tekintetű villamoslakos gyönyörködtetésére.
A valós okozatok valós okokból nyílnak. Visszaszámlálunk és viszonylag magamra erőltetett nosztalgia párosul az igénnyel, hogy ne maradjak alul az elvárásaim(nk)hoz képest, hogy ne hagyjak meg nem ismert utcaköveket magam után, nem csak a magam, hanem az utcakövek egységéért és további, egészséges szellemi fejlődéséért. Tudom a hiányt, de nem érzem. Még minden itt a markomban...röhögjük magunkat, és mintha a víz is lassabban forrna a fazékban, mintha 15 perc alatt megtehetném az eddig 5O perces utakat. Ráncigálom az időt, minden irányba. Mihaszna fejetlenség ez is. Szalmáira hullott családi fészkek tövében sírdogálok álmomban, ébren semmi bajom, nem hiányoztok. Pedig ha belegondolok kiszakadt belső szerveimet is elhagyhatnám az északi pályaudvaron és ugyanez lenne az eredmény.
Már 2O.
A valós okozatok valós okokból nyílnak. Visszaszámlálunk és viszonylag magamra erőltetett nosztalgia párosul az igénnyel, hogy ne maradjak alul az elvárásaim(nk)hoz képest, hogy ne hagyjak meg nem ismert utcaköveket magam után, nem csak a magam, hanem az utcakövek egységéért és további, egészséges szellemi fejlődéséért. Tudom a hiányt, de nem érzem. Még minden itt a markomban...röhögjük magunkat, és mintha a víz is lassabban forrna a fazékban, mintha 15 perc alatt megtehetném az eddig 5O perces utakat. Ráncigálom az időt, minden irányba. Mihaszna fejetlenség ez is. Szalmáira hullott családi fészkek tövében sírdogálok álmomban, ébren semmi bajom, nem hiányoztok. Pedig ha belegondolok kiszakadt belső szerveimet is elhagyhatnám az északi pályaudvaron és ugyanez lenne az eredmény.
Már 2O.
péntek
Huszonegyről indul a visszaszámlálás
Az utolsó csepp gyomorkeserűt is kiköptem, persze nem azelőtt, hogy jól gargalizáltam volna vele, hogy utána is érezzem még a keserűséget a szám végében. És amint a keserűség mardosta a manduláim tövét benyitottam a szobába, és online újra szerelmes lettem abba a lányba, akibe havi rendszerességgel leszek online szerelmes. Egyszer talán feleségül veszem.
Addig is repeat-re állítom a számot, amit épp most hallgatok meg hatvanadszorra a mai nap. Hátradőlök és beveszek még egy magnéziumot. Érzem, hogy napról napra nyugodtabb leszek tőle. Már nem stresszelek a metróhuzattól, az emberek tekintetétől sem. A szociopata pillangó visszavedlik sima, szürke antiszociális féreggé.
Rég kacagtam ennyit mint az elmúlt két hétben. Tudom, van még két hét, amelyikben kacaghatok. Utána nem. És ahelyett, hogy ettől is gyomorfekélyem lenne, kihasználom minden percét, minden cseppjét, és röhögök mint egy fakutya.
"Háziállat lehetsz, ha rossz voltál gazdának"
Na de vissza a lányhoz. Tiszta posztmodern szerelem az egész, Facebook-on nézem néha a képeit. Aztán mindig eszembe jut Martha is, automatikusan, hisz a bűntudat túlzott mennyiségű gyomorsavat szabadít tátongó fekélyemre. Szépen elsétáltunk egymás mellett, mikor legutoljára találkoztunk. De már előtte is minden alkalommal. A posztmodern szerelmemmel minden alkalommal metszik pályáink egymást. Csak azért mert ez ugye posztmodern, nem-euklideszi geometria szerint történnek a dolgok. Sőt belé még akkor is szerelmes vagyok mikor valójában nem. Hiszen a szerelem hiánya maga a szerelem - mondja legalábbis a bandita-filozófus, miközben sörtől puffadozik és saját hugyába dől.
A titkárnőnk, Flori, is így vélekedik, drága fiam, mondja kezét a vállamra téve, valóság és illúzió között istenuccse nincs különbség. Tovább halad és csókokat dob felém a válla fölött visszatekintve. Egyébként ezt az utóbbi műveletet minden alkalommal végrehajtja, mikor elhaladunk egymást mellett, én nadrágban, ő kislányos loknis szoknyában.
"És csak azt kívánd meg, amit más is megkívánt"
Ezeket gondoltam vala miközben a ma estét is szétröhögtem. A ház lassan kiürül. Tizenkilenc lesz, vagy egy híján húsz. Huszonegyről indul a visszaszámlálás. Húsz, tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét...
Addig is repeat-re állítom a számot, amit épp most hallgatok meg hatvanadszorra a mai nap. Hátradőlök és beveszek még egy magnéziumot. Érzem, hogy napról napra nyugodtabb leszek tőle. Már nem stresszelek a metróhuzattól, az emberek tekintetétől sem. A szociopata pillangó visszavedlik sima, szürke antiszociális féreggé.
Rég kacagtam ennyit mint az elmúlt két hétben. Tudom, van még két hét, amelyikben kacaghatok. Utána nem. És ahelyett, hogy ettől is gyomorfekélyem lenne, kihasználom minden percét, minden cseppjét, és röhögök mint egy fakutya.
"Háziállat lehetsz, ha rossz voltál gazdának"
Na de vissza a lányhoz. Tiszta posztmodern szerelem az egész, Facebook-on nézem néha a képeit. Aztán mindig eszembe jut Martha is, automatikusan, hisz a bűntudat túlzott mennyiségű gyomorsavat szabadít tátongó fekélyemre. Szépen elsétáltunk egymás mellett, mikor legutoljára találkoztunk. De már előtte is minden alkalommal. A posztmodern szerelmemmel minden alkalommal metszik pályáink egymást. Csak azért mert ez ugye posztmodern, nem-euklideszi geometria szerint történnek a dolgok. Sőt belé még akkor is szerelmes vagyok mikor valójában nem. Hiszen a szerelem hiánya maga a szerelem - mondja legalábbis a bandita-filozófus, miközben sörtől puffadozik és saját hugyába dől.
A titkárnőnk, Flori, is így vélekedik, drága fiam, mondja kezét a vállamra téve, valóság és illúzió között istenuccse nincs különbség. Tovább halad és csókokat dob felém a válla fölött visszatekintve. Egyébként ezt az utóbbi műveletet minden alkalommal végrehajtja, mikor elhaladunk egymást mellett, én nadrágban, ő kislányos loknis szoknyában.
"És csak azt kívánd meg, amit más is megkívánt"
Ezeket gondoltam vala miközben a ma estét is szétröhögtem. A ház lassan kiürül. Tizenkilenc lesz, vagy egy híján húsz. Huszonegyről indul a visszaszámlálás. Húsz, tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
