Ötödik palack

"Törzsi zene lüktet keresztül a testemen. Templomban vagyok, itthon vagyok. Fehér vagyok ruhámban, lényemben. Te meg vársz az oltárnál. Lépéseim meg-meginognak. Mezítláb lépek, ritmusra. Lábam alatt érzem a sivatagi homokot. Magába szívja talpaimból áradó szenvedélyem. Tiszta és makulátlan szenvedély, amivel sodorlak magammal Artúr, ha akarod, ha nem. Fogom kezed, miközben süllyedek a homokba, alápörögve egy homokóra letelt pillanatai közé, tenyeremből téged is a szemcsék közé pergetlek: kinyújtom az időt általad. A homokóra belsejéből nézek a világra: egy téren vagyok, mindenki mutogat rám, látom az üvegen keresztül gunyoros vigyorgásuk. Elbújnék, de hova? Homokkal szórom magam, beledugom fejem, egyre mélyebbre és mélyebbre, amíg el nem nyel. Majd mintha a mennyországból hullnék alá, pedig milyen rémületes volt odafent. Egy színpadra esek, fénylő szürke selyemmel borított színpadra. Magamra maradtam bár érzem a jelenléted anyám, és a szörnynek is, akit én szültem, gyönyörű vajjúdással hoztam a világra, hogy emésszen meg minden kéjt és csak nihilt hagyjon maga után, amit elfogadni gyerekjáték. Ápoltalak és nevelgettelek, te vad, most meg rejtőzöl előlem? Sötétség mindenütt: lenyeltem a tablettanapot, a gyomromban világít. Beleim sajognak protuberenciáitól. A vágyam meg, ha volt egyáltalán, sarokba szorított pondró mellette, nem fog többet zargatni engem, az biztos. Sötétség mindenütt. Függönyök, kendők lógnak a mennyezetről. Megettem a napjaid anyám. Sehol nem találom sem magam, sem önképem, amit csak öntörvénykezésként okádtam ki a vászonabroszra, egy héttel ezelőtt. Pici volt, sovány, földig ért a fehér haja. A kanalamban állt, nézett és suttogta, gyere közelebb, egészen közel, bámulj az arcomba! Az arcába bámultam: arca aszott, szemei kékek, szemöldökei szigonyok. Száját tátja. Hatalmasra tátja, lefejtve arcbőrét csontjairól, beenged a torkába, nyelőcsövén keresztül beenged önmagamba, öregségembe nyitva ajtót. És itt állok a selyemszínpadon. Meztelenül, földig ér ősz hajam. Sötétség mindenütt. Végtelen sötét. Érezlek Artúr, itt vagy mellettem. Feléd indulok. Már látlak, hátat fordítasz: megbántottalak? Bántottalak én Artúr? Körbe kerüllek, és egyszerre forogsz velem, hátadat mutatva felém. Olyanok vagyunk mint a Föld és ősz Holdja. A Földem vagy Artúr, visszahányom eléd napodat, csak ne haragudj énrám. Szembefordulsz, arcodon hangyák tömege. A szemudvarodat rágják. Inged kigombolva, falloszod zsíros ujjaid közt. Vigyorogsz, közben az egyik szemedből víz folyik. Elindulsz felém. Hátrálok. Artúr ne bolondozz, vedd le a maskarád. Vedd már le! VEDD LE! – ordítom, erre kinyílik az ég és égig érő épületek sorozatai szakítják szálkáira színpadom. Kinő ez a város is a pokolból, és mintha otthon lennék benne rohanok az utcákon, keresem a biztonságom, kereslek anyám, mert megmondtad, nem kell az ilyen úri fiúkkal, nem kell, nem kell. Rohanok, arcom vizes könnyeimtől, nyitott számból hosszúkás nyálcseppek hullanak szét a levegőben. Rohanok, eszeveszetten, az idő azonban jóval gyorsabb nálam: hajításnyit sem haladok előre, mintha visszahúznának. Vállaimba akasztva érzem a durva köteleket. Idekötöztek ebbe a kartonvárosba, ahol csak percek kérdése és minden tégla és kovácsolt vasrács az én bordámat morzsolja, az én tüdőmet hasítja fel. Megállok! Értelmetlen. Mókuskerék. Hiábavaló, gondolom, és az égre nézek: ha van Isten, most segítsen! Egyszerre csak haladni kezdek, egy helyemben állva: épületek zúgnak el mellettem, beton szikrázik repedezett talpaim alatt, útkereszteződések, hidak, parkok rohannak el mellettem, alattam, rajtam keresztül. Aztán stop. Egy templom áll előttem. Kőangyalok néznek le rám. Szembe nézek velük: az arcuk, az arcuk...mintha láttalak volna benneteket valahol. Enyhe szakálluk van, szúró arccsontjaik, a tekintetük meg...a tekintetük meg a te tekinteted! Artúr, te vagy az? Ti vagytok azok Artúr? Ti vagytok? Nyakam kitörve nézek a magasba, szembe nézek az angyalokkal, egyre közelebb és közelebbről, egyre irtózatosabbak, főleg ez, amelyik olyan sebesen zuhan szembe velem. Te vagy az? Te meg csak zuhansz, fagyos tekintettel. Arcomra zuhansz. Szétzúzod. Szilánkokra robban. Áthatolsz állkapcsomon, pajzsmirigyeimet kifröccsented és hosszan hasítod hátgerincem. A többi, néma csend: csontocskáimon végigfolyó híg vérem nyomtalanul tűnik el a lefolyóban.
-Ébredj! Abigél, angyalkám, ébredj! Indulnunk kell, már hat óra is elmúlt.
-Nem megyek! Veled nem!
-Ne süketelj most na. Lekéssük a vonatot! Itt a ruhád, öltözz, Párizs már vár!

Nálad aludtam, emlékszel? Megvártuk, míg szüleid elszunnyadnak és belopóztunk a szobádba. Hogy féltem. Milyen rettenetesen féltem. Te nyugtattál, nem lesz semmi baj, angyalka, gyere nyugodtan. Pedig tőled féltem. Azt hiszem, mindvégig tőled féltem, Artúr.”