A nemfelejtésről

Nem felejtettük a reggeli füstszagot vagy az inget élesre vasalni. Nem felejtettünk tükröket törülni alkoholos sprőd rongyokkal, berácsozott ablakon kifújni a dohánygőzt, befeküdni mások vetett ágyába, összekötni a kellemest a hasznossal. Ezeket nem felejtettük el. Bár tegnapelőtt elindult a kék virágos köntösében világgá a leány, elméje friss maradt és vájatokkal teli. Minden redőben hemzsegnek a szokások pondrói. Élve tartják. Megtörik a közönyt. Mert egyszerre csak bevillan, ahogyan cukros kólát emelek le a polcról egy második kerületi kisboltban, ahogy szembeszaladok a kedvessel, akit leszállni vélek az autóbuszról, kalapot emel rám egy úr: látja kisasszony, na ez a véletlen. Zsebre dugom a kezem hát, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint három-négy-huszonkét évvel ezelőtt és szembenézek az aktuális egy futópontossal: gyere világ, mutass valami olyant, amit még nem láttam.
És mutat. Rácsodálkozna egy-két kulyakfejű, mi, hogy ilyent, soha ám. Én nem. Játékra fogom, kihívások padjára forszírozom magam. Komolyan veszek mindent és mindenkit. Szándékot és szándéktalanságot. Tekintetek szótlan történetei csigáznak, pusztító kíváncsiság meg a mindenki életére való éhezés tekeri gyomrom. Naponta érzelmek zűrzavarát hozom magammal, az éj leple alatt, mint egyesek, mosom a naprakészen koszos lepedőelmém. Egy kevés rém, egy kevés nyugtató álomka. "Maradnál még melleimen, egyetlen jó gazduram, igazam van-e? Hajts vissza puhán nyakad az ölembe. Ne indulj, ne butáskodj, egy perc még nem a világ."- hazudja. Aztán ismét fény lesz és belekarikázok a káoszba, tanulmányozni a rendszerét. Néha beleszagolok a napba, főleg mikor alábukni látom a kék hegyek vállai mögé: állunk a teraszon, a népek háza egybe nyeli a tablettanapot. Bevillan egy-egy kép, nem érted? Nem felejtünk.