Nihil nimis

Hat órát harangoznak. Nem néz az órájára. Tudja, hogy pontosan 18:48-kor cikkan majd ki a bal karját rándító inger, hogy ránézzen az órájára. Aktatáskás. Szürke melódiát dudorászik. Minden nap ugyanazt: nem beszéljük az amerikait, tüptürüpp. Fejlődik és fejleszti önnön semmitnemérését, mint körülötte mindannyian, mert végtére is haszontalan oxigénpusztító kajla banda ez itt mind. Hagyományosan este hét órára hazaér, kiszedi a mellékleteket az fém postaládából, szakszerűen végigforgatja mindet, majd elhajítja a kartondobozba, amelyik mögött egy egér lapul augusztus óta. Nem tudja lenyelni a nagyobb húsfalatokat, órákig gömbölygeti a szájában, majd kiköpi, félig ráhúzza a vécé vizét. Nem teljesen, az pazarlás lenne. Gondolkodik a színházon, szeretne este egy Shakespeare-re sírni, de talán ha holnap este lenne, akkor jobb lenne a körülményeinek. Ma valahogy nincs ideje, ma csak itt ülni tud, és gondolkodni mindenkiről, aki épp róla gondolkodhat.
Reggelenként a kezét nézi, még az ágyban fekve forgatja, a fénybe tartja őket: reszketnek, szárazak. Legjobban a kezeit szereti ezen a világon, ezt mondogatja reggelenként, bár mire beesteledik, elcserélné fél kezét egy üveg wiskyre. Persze sosem jön senki az ajánlattal. Meg úgy általában sem jön senki. Soha senki.
Ugyanazt az inget gombolja. Sokan azt hinnék egész tucattal van neki ebből a fehér leningből, pedig csak ez az egy.
Saját szemébe néz lefekvés előtt, belelát a fekete lyukba, és oda kívánkozik. Mereszti a szemeit szemeire, a földi tér dimenzióiból egy görbített perspektívába tántorodik. A lyukat nézi, csak a lyukat. Oda kívánkozik és maradék erejét tekintetei közé szorítva önnön szembogarába horpasztja magát. Visszanéz az űrre, amit maga után hagyott: épp csak egy pupillányi.
Senki nem keresi. Soha senki.